Gyilkos kísérlet 10. rész

10. rész

Kate le sem tagadhatta volna a meglepettséget, mely az arcára kiült, ahogy meghallotta a legalább 15 éve nem hallott nevet. Emlékei között felrémlett egy sötét hajú, mélykék szemű, sármos mosolyú férfi, ahogy átkarolja, ahogy bizonygatja, mennyire szereti, és sosem hagyná el senkiért. Castle összehúzott szemmel figyelte a nyomozó arcán végbemenő változásokat, a kezdeti döbbenettől, a felismerésig. Nem kellett nyomozónak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a nő ismeri a férfit, csak azt nem tudta, honnan. Kevin várakozón nézett felettesére, aki még mindig emlékeivel küzdött, amikor Bamby törte meg a csendet.

-          Juj… úgy tűnik, egy régi ismerős pácban van – vihogott fel harsányan, mire Kate villámló szemmel nézett rá, de éppen amikor leteremtette volna a nőt az újabb ostoba megnyilvánulás miatt, Kevin szólalt meg.

-          Ismered? – kérdezett rá az egyértelműre, mire Kate lassan bólintott, és már felállva, kabátjáért nyúlva felelt, miközben Rick kíváncsian nézett rá.

-          Igen. De már évek óta nem láttam. – helyezte közben Glockját a fegyvertáskába, majd folytatta – talán itt az ideje, hogy meglátogassam – fűzte hozzá, majd az íróval, és az ifjú reménységgel a nyomában a lift felé indult.

Útban a kórház felé, Bamby hallgatagon üldögélt a hátsó ülésen, míg Kate a gondolataiba mélyedt, észre sem véve, hogy az író feszülten figyeli arcának minden rezzenését. Miközben látszólag a forgalomra koncentrált, gondolatai a távolban jártak, visszarepültek egészen az egyetemi éveihez, amikor mindenki őt irigyelte, amiért Gary Scottdale kegyeit élvezte. Ő volt minden elsős egyetemista lány álma. Orvosnak készült, jóképű volt, udvarias, romantikus, aki bárkit levett a lábáról, és még Kate sem értette, miért éppen őt szemelte ki magának azon a bizonyos banketten. Gondolatai közül Rick torokköszörülése rántotta ki, és most érdeklődve pillantott rá, miközben fél szemmel a forgalmat figyelte.

-          Szóval… egy régi barát? – kérdezte Castle olyan hangsúllyal, mint aki csak egy ártatlan társalgást akar kezdeményezni, de Kate átlátott a szitán, és elfojtva egy mosolyt, rántotta meg a vállát.

-          Valami olyasmi! – felelte hanyagul, miközben bekanyarodott a következő utcán, és leparkolta az autót.

-          Valami olyasmi? Mégis milyesmi? – ugrott ki Castle is az autóból, majd szapora léptekkel eredt a nyomozó nyomába, Bamby-val egyetemben, aki hitetlenkedve rázta a fejét, és csak nagy igyekezet árán volt képes tartani a tempót a két emberrel – Beckett, mégis, hogy érted, hogy olyasmi? – faggatta tovább a nőt Castle, aki azonban nem válaszolt, csak belépett a kórház hatalmas előcsarnokába, ahol egyenesen a nővérpulthoz sétált, ami mögött egy megtermett, fekete bőrű, de barátságos tekintetű, mosolygós, 40-es éveinek közepén járó, fehér nővéregyenruhát viselő nő állt.

-          Kate Beckett nyomozó vagyok, és Dr. Gary Scottdale-t keresem – villantotta meg a nő előtt a jelvényét a detektív, mire az kikerekedett szemekkel nézett vissza rá.

-          Csak nem keveredett bele valamibe a doktor úr? – kérdezte válasz helyett, mire Bamby cérnavékony hangja csendült fel.

-          De igen, egy gyilkosságba! – kotyogta el, mire Kate szikrázó szemmel vonszolta félre karjánál fogva a nőt, Castle pedig együtt érzőn csóválta meg a fejét.

-          Elment az esze?! Miért nem teszi közzé mindjárt az interneten, hogy hol tart eddig a nyomozás?! – ripakodott rá erőteljes hangon Beckett a nőre, mire az, megrántotta a vállát.

-          Rövid közlemény lenne, mert eddig még nem találtak semmit! – replikázott vissza, mire Kate érezte, hogy agyát elönti a vér, és csak nehezen sikerült megőriznie a hidegvérét.

-          Ha még egyszer megszólal a jelenlétemben, úgy éljek… - kezdett volna bele, mit sem törődve Rick vigyorgó ábrázatával, amikor hirtelen a nevét hallotta a távolból, és ahogy odafordult, egy magas, sötét hajú, kigyúrt testalkatú férfi sétált vele szemben, ruganyos léptekkel. Kidolgozott felsőtestére ráfeszült az orvosok által használt orvosi köpeny, izmos combját még inkább kihangsúlyozta a világoskék farmernadrág, napbarnított bőrén majdhogynem világított a világos ing, amit a köpeny alatt viselt.

-          Katherine Beckett? Ezt nem hiszem el! – ért most oda hozzájuk a barátságos mosolyú férfi, akinek arcáról a felismerés örömének egyértelmű jelei voltak leolvashatóak. Rick féltékenyen összehúzott szemmel figyelte, ahogy az orvos egy pillanat alatt öleli magához a nyomozót, aki ugyanolyan örömmel ölelte vissza.

-          Gary Scottdale! Ha lehet, még jobban nézel ki, mint 15 éve! – mosolygott a férfira melegen Kate, miközben tekintetét a ragyogó kék szemekbe fúrta.

-          Mi szél hozott erre, Becks? – kérdezte az orvos vidáman, de amikor Kate felelt volna, Rick köszörülte meg a torkát, így magára vonva a figyelmet, Beckett pedig elpirulva fordult felé, ami az író figyelmét sem kerülte el.

-          Elnézést! Az úr Richard Castle – mutatott a férfira Kate, mire az, bólintott, és elfogadva a Gary által felé nyújtott kezet, határozottan megszorította.

-          A férjed? – kérdezte magától értetődő hangon Gary, mire Beckett megrázta a fejét.

-          Nem! Dehogy!

-          Még nem! – felelte ugyanabban a pillanatban Castle is nyomatékosan, mire Gary zavartan ráncolta össze a szemöldökét, Kate megforgatta a szemét, igyekezve közben elaltatni magában a remény halk csengettyűit, melyek azonnal lágy muzsikába kezdtek, ahogy meghallotta azt a két szót, ami jelezte, hogy talán nem késett el, míg Bamby hangosan felkacagott, magára vonva ezzel a másik három figyelmét.

-          Tök baró, amikor így egyszerre beszélnek, és mindig mást mondanak! Olyan cuki, hogy mindjárt belehalok! – viháncolt továbbra is úgy, mint egy négy éves, mire Gary még jobban összezavarodott.

-          Ő ki? – kérdezte értetlenül a szőkeséget bámulva, mire Kate nagyot sóhajtva rázta meg a fejét.

-          Senki! – felelte kurtán, mire Gary megrántotta a vállát, és a következő pillanatban nosztalgikusan mosolygott rá a nőre, gyengéden, elbűvölően, megmutatva tökéletes fogsorát, és kinyitva ezzel a bicskát az író zsebében.

-          Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy, Becks! Olyan sokáig kerestelek, miután eljöttél az egyetemről – sóhajtotta szomorúan, mire Kate is elkomolyodott, majd feszengve nézett a kíváncsian figyelő íróra, aki szemét összehúzva figyelte a jelenetet.

-          Régen volt Gary… talán igaz sem volt – fűzte hozzá mosolyogva, mire a férfi megrázta a fejét.

-          Határozottan igazi volt! Még soha semmit nem éreztem olyan igazinak azóta sem! – kacsintott a nőre bensőségesen, akinek egyre kényelmetlenebb volt a szituáció, és úgy érezte, itt az ideje, hogy hivatalos mederbe terelje a beszélgetést.

-          Gary, nem azért jöttem, hogy felelevenítsük a régi emlékeket – nyúlt közben kabátja belső zsebébe, és elővette korábban eltett jelvényét – Nyomozó vagyok, és Loren Hillarys miatt jöttem. Szeretnék feltenni neked pár kérdést róla, ismerted? – tért át jövetele okára Beckett, és Gary arcáról azonnal eltűnt a mosoly, átadva helyét a komoly érdeklődésnek.

-          Persze, hogy ismerem. Barátok vagyunk! – bólintott természetes könnyedséggel, majd szemöldökét összeráncolva, gyanakodva nézett végig a nyomozón – talán belekeveredett valamibe?

-          Ja, elég csúnyán… szerencsétlen megmurdelt – kotyogott közbe megint Bamby, mire Kate mérgesen fújtatott, és a nővérpult mellett álló újságosbódé felé mutatott.

-          Tűnés! – adta ki az utasítást röviden, tömören, mire Bamby hápogni kezdett.

-          Mit csináljak én ottan? – kérdezte nyafogva, mire Kate megrántotta a vállát.

-          Nem érdekel, mit csinál, csak tűnjön el innen! Castle, kezdj vele valamit, mert… - bocsátkozott volna sötét jóslatokba a nyomozó, amit azonban Castle már nem várt meg. Finoman megfogta a szőkeség karját, majd a bódé felé irányította, magára hagyva a nyomozót a szívtipró orvossal, aki még mindig lesújtva próbálta feldolgozni a nem éppen kíméletesen közölt hírt, miközben Rick egy újságot vett a nőnek, és leültette, hogy nézegesse a képeket. Miután meggyőződött róla, hogy a szőkeséget lekötik a színes pónikról készült rajzok, hitetlenkedve rázta meg a fejét, és indult vissza a párhoz, hogy ne maradjon le semmiről.

-          Azt mondod, csak barátok voltatok? – hatoltak el füléig Kate kérdésének utolsó morzsái, ahogy közelebb ért, mire Gary bólintott.

-          Igen. Még az egyetemről ismerem. Tudod, én nemcsak itt dolgozom, hanem az egyetemre is bejárok, és hetente kétszer, háromszor órát tartok, főként anatómiát, de a gyógyszerészetbe is belekóstoltam. – magyarázta készségesen Gary, mire Castle alig észrevehetően megrázkódott a gondolatra, hogy Alexis is ki lehet téve ilyen csábító, gaz orvosok kénye-kedvének. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy megkörnyékezik a fiatal lányokat, kihasználják, majd elhajítják őket. Borús gondolataiból a férfi szavai rángatták vissza, aki folytatta – gyakran odajött hozzám beszélgetni, néha beültünk egy kávéra a közeli kávézóba, és barátok lettünk.

-          Tudsz bármilyen okról, amiért megölhették? – kérdezte Kate, mire Gary elgondolkodva emelte égnek a szemét, majd megrázta a fejét.

-          Nem, semmiről – szólalt meg csalódottan, amiért nem tud segíteni, majd kissé izgatottabban fűzte hozzá – de mostanában elég furcsa volt. Azt hiszem, a jelenlegi munkájával volt kapcsolatban, de nem mesélt róla bővebben. Valami kísérlet, vagy mi, de azt mondta, csak akkor mond többet, ha már biztosat tud.

-          Köszönöm! Ha bármi kérdésünk lesz még, majd hívlak! – köszönt volna el Beckett, és már éppen indult volna, amikor Gary megállította.