6. rész
Kate
megbabonázva nézett az őt fogva tartó kék szemekbe, melyekben most szomorúság
csillogott, és amely leheletnyit sötétebbé vált. Érezte, hogy torka kiszárad,
ahogy tekintete most lejjebb vándorolt a keskeny vonalú, érzéki szájra, melyet
csak pár centi választott el az övétől. Szíve gyorsabb ütemre váltott, és olyan
vadul dörömbölt bordái között, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről. A
liftet most szokatlanul szűknek érezte, Rick tenyere pedig szinte égette, ahol
ráfonódtak ujjai a karjára.
-
Meddig játszol még velem, Kate? – suttogta Rick halkan,
komolyan. Hangjában nyoma sem volt az évődésnek, a játéknak, vagy a bosszantani
akarásnak. A kérdés, mely szinte sóhajként tört fel ajkáról, meglepte a nőt, és
zöldes-barna szemét megint a tengerszínű csodára emelte, melyben fájdalom
tükröződött. Összeráncolt szemöldökkel próbált rájönni, mit jelenthet, amit a
férfi szemében lát, és egy pillanatra megdobbant a szíve a lehetőségre, hogy
talán még mindig szereti az író, talán nem késett el. Nagyot nyelve készült rá,
hogy megszólaljon, amikor hirtelen eszébe jutottak az egynapos randevúk, a
vidám, büszke élménybeszámolók, melyeket másnap Castle a srácoknak tartott, és
az apró, de annál erősebb szúrások, amiket ő érzett közben. Ajkát keserű
mosolyra húzta, és amikor hallotta, hogy kattan a lift, és megérkeztek, egy
pillanat alatt lépett távolabb a férfitól.
-
Kettőnk közül nem én játszadozom, Castle, hanem te
azokkal a Barbie baba hasonmásokkal! – felelte kilépve a felvonóból, és a férfi
döbbent tekintetével, mit sem törődve vette útját az igazgató irodája felé.
Castle egy pillanatig értetlenül nézett utána. A nőnek, mint már annyiszor
megismerkedésük óta, megint sikerült teljesen összezavarnia. Nem értette, hogy
ha nem érez iránta semmit, sőt, látható módon, csak idegesíti, akkor miért
zavarja annyira, hogy ő, mivel tölti a szabadidejét. Nem tudta, hova tenni az
elhomályosult tekintetet, a mélyről feltörő sóhajt, a zöldes szemeket, ahogy
ajkára vándoroltak, és mintha lett volna egy pillanat, egy egészen rövid, apró
pillanat, amikor megcsókolhatta volna. Minden szentimentális, érzelmes
gondolatnak ellentmondott azonban az, hogy a nő hazudott neki, hogy elhitette
vele, nem emlékszik a lelövése délutánjára, a vallomására ott, a temetőben, és
az óta sem vallotta be. Gondolataiból a liftajtó rántotta ki, mely éppen
készült becsukódni az orra előtt. Villámgyors mozdulattal nyúlt oda, és
állította meg kezével, majd szapora léptekkel indult a nő után, aki már készült
belépni a nagy, duplaszárnyú, sötétbarnára lakkozott, tölgyfából készült ajtón.
A hatalmas előszobában, egy papírokkal túlzsúfolt asztal mellett, 20-as évei közepén
járó, lángolóan vörös hajú nő ült, feszülten a monitort figyelve, oda sem
pillantva a belépőkre. Szája ütemesen forgatta a rágógumit, olykor-olykor nagy
lufit fújva belőle, mely aztán éles hangon csattant a csendben. Kate diszkréten
megköszörülte a torkát, jelezve, hogy más is tartózkodik a szobában, mire a
vöröske unottan pillantott rájuk, majd vissza a monitorra. - Kate Beckett
nyomozó vagyok a new york-i rendőrségtől, és az igazgató úrhoz jöttünk! –
villantotta meg jelvényét, majd összeráncolt szemöldökkel bújtatta vissza
nadrágszíjába, miután látta, hogy a titkárnő nem is foglalkozik vele.
-
Sss!! – intette csendre őket, majd száját ámulva
tátotta ki, és levegő után kapkodva csapott az asztalra – Ezt nem hiszem el!
Nehogy elhidd neki Lucia! Láttam, hogy megcsalt, azzal a cafat Maria José-val!
– kiabált a monitor felé, mire Kate szemöldöke a magasba szaladt, Rick viszont
kíváncsian lépett közelebb, hogy szemügyre vegye, mi köti le ennyire a hölgy
figyelmét. Szemét összehúzva, szörnyülködve figyelte, ahogy a titkárnő éppen
egy brazil szappanoperát követ nyomon az internet segítségével. Kate
hitetlenkedve figyelte a jelenetet, majd elveszítve türelmét, megrántotta vállát,
és a helyiségből nyíló, egyetlen kétszárnyú ajtó felé vette útját.
-
Castle, jössz, vagy megvárod a reklámot?! – csattant a
hangja ingerülten a még mindig sóbálványként ácsorgó férfira, aki most
összerezzenve lépett a nyomdokaiba.
-
Ha még két percet látok abból a filmből, agyhalott
leszek! – húzta el a száját undorodva, mire Kate egyik szemöldökét felhúzva
mérte végig.
-
Akkor legalább IQ-ban is összeillenétek Őzikével –
jegyezte meg csúfolódva, mire Rick homloka ráncba szaladt, de reagálni nem volt
ideje, mert belépve a szobába, egy alacsony, őszülő halántékú, alig 160 centi
magas, vékony, szemüveges férfi pattant fel az asztaltól.
-
Maguk meg kicsodák, és mit keresnek itt?! – csendült
fel a hangja szokatlanul magas frekvencián, kezével pedig idegesen törölte meg
homlokát. Mogyoróbarna szemei mélyen ültek, nagy orra mellett, melyről a
szemüveg időnként le-lecsúszott, és amelyet mindig türelmetlen mozdulattal tolt
vissza helyére.
-
Kate Beckett nyomozó, az úr Richard Castle – nyomta az
igazgató orra elé jelvényét bemutatkozásképpen Beckett, mire az először
gyanakodva pillantott fel mindkettejükre, majd az aranyozott igazolványt vette
szemügyre. Néhány másodperc múlva, megnyugodva foglalt helyet, és kinyújtott
tenyérrel kínálta hellyel vendégeit az asztallal szemben álló, két fotelre
mutatva.
-
Elnézést! Számíthattam volna magukra, azok után, ami
Loren-nel történt – sóhajtott mélyet, megindultan a férfi. – Alan McIntery, az
igazgató – mutatkozott be ő is.
-
Szívesen bejelentkeztünk volna, hogy ne rémítsük
halálra, de a titkárnője… - kotyogott közbe Castle, mire az igazgató elhúzta a
száját, és arcára volt írva nem túl pozitív véleménye, amikor megszólalt.
-
Ó, igen! Coline bizonyára megint a kedvenc
szappanoperáját nézte, ugye? – kérdezte, de a hangsúlyból lehetett hallani,
hogy nem vár választ, és már folytatta is – egyszerűen nem tudok, mit kezdeni
vele, de titkárnőnek a legnagyobb jóakarattal sem nevezhető…
-
Rúgja ki, és vegyen fel valakit, aki dolgozik is –
javasolta természetes könnyedséggel Castle, mire a férfi szája grimaszba
rándult.
-
Bár tehetném, de a nővérem lánya, így aztán… - húzta
fel a vállát tehetetlenül a kis ember.
-
Értem! Tehát egy IR! – vigyorgott mindent értőn az író,
mire Alan értetlenül rázta meg a fejét – Idióta Rokon – magyarázta meg a rövidítést
Castle, amit Kate lehunyt szemmel vett tudomásul, Alan ajka viszont, vidám,
egyetértő mosolyra húzódott.
-
Pontosan! Az agyamra megy, de az anyja élvezi, hogy
amíg itt van, addig sincs otthon…
-
Mr. McIntery! Loren mióta dolgozott a vállalatánál? – szakította
félbe a panaszáradatot Kate, aki a legkevésbé sem volt nyitott a férfi családi
problémáira, nem úgy, mint Castle, aki egész eddig, mély együtt érzéssel az
arcán hallgatta a férfit.
-
Talán két éve, nem tudom biztosan, de a személyügyön
utánanézhetek – nyúlt a telefon után segítőkészen Alan, majd néhány másodperc
múlva bólogatva erősítette meg, amit korábban mondott – így van, két éve
dolgozott nálunk. Nézze, nyomozó, nem tudom, pontosan miben tudnék Önöknek
segíteni – tárta szét a karját csalódottan – tudja, én nem igazán ismerem a
dolgozóimat…
-
Azt tudja esetleg, hogy miért tartózkodott az épületben
olyan későn? – kapcsolgatta tollát ritmusosan Beckett, miközben figyelte, hogy
Castle feláll mellőle, és a falra kitett, bekeretezett okleveleket, és fotókat
nézegette. Egyik-másik képen Alan volt látható, ahogy éppen kezet fog öltönyös
férfiakkal, míg az oklevelek között elismerések, és díjak is voltak.
-
Talán dolgozott valamin. Tudja, kis gyógyszergyártó
vállalat a mi cégünk, muszáj a napi 8 óra helyett akár 10-12 órát benn
tölteniük a beosztottaknak, hogy fent tudjunk maradni a piacon. Kemény verseny
a gyógyszeripar – jegyezte meg nagyot sóhajtva, mire Kate lefirkantott néhány
szót.
-
Min dolgozott Ms. Hillarys? – tért rá a következő
kérdésre Beckett, mire Alan összeráncolt a homlokát.
-
Ha jól tudom, laborasszisztensként a kísérleti
osztályon alkalmaztuk. Ott pedig, jelen pillanatban csak egyetlen készítményünk
van – felelte készségesen, majd néhány percig az asztala fiókjában kutatott,
hogy aztán elővéve egy dokumentumokkal teli mappát, felcsapja, és vadul lapozni
kezdjen – meg is van! Tricelyd! Ez egy új gyógyszer, amellyel meg tudjuk
akadályozni a rákos sejtek burjánzását, és hogy a szervezetben áttétek
képződjenek. Jelenleg ezen dolgoznak a kollégák, és ha minden jól megy, hamarosan
a harmadik szakaszba léphetünk, azaz önkéntes betegeken is kipróbálhatjuk. –
magyarázta lelkesen Alan, anélkül, hogy az előtte lévő dokumentumokból akár
egyet is megmutatott volna a nyomozónak – Loren feladata az volt, hogy ellenőrizze
a kísérleti állatokat, vért vett tőlük, figyelte az állapotukat, és ezeket
aprólékosan fel is jegyezte.
-
Tud arról, hogy bárkivel konfliktusa lett volna a
munkatársak közül? – tette fel a következő kérdést Beckett, mire az igazgató
tanácstalanul tárta szét a karját.
-
Mint mondtam, nem igazán ismerem a beosztottjaimat, de
az, biztos, hogy hozzám sem Loren, sem más nem jött panasszal élni. – felelte,
majd a következő pillanatban Castle-re vándorolt a tekintete – megkérhetném,
hogy ahhoz ne nyúljon? – intézte most már hozzá megregulázó szavait, aki éppen
egy kis üvegcsébe zárt folyadékot nézegetett. – az az első készítményünk,
amelyet szabadalmaztattunk! Nem véletlenül van díszcsomagolásban.
-
Olyan a színe, mint a higany – húzta el a száját Rick,
undorodva vizsgálgatva a szürke színű, sűrű folyadékot, mire Beckett égnek
emelte a szemét, és közelebb lépve hozzá, kivette kezéből a fiolát, visszatette
a helyére, és az ajtó felé indult.
-
Köszönjük a segítségét, Mr. McIntery, ha bármi
kérdésünk lesz még, megkeressük! – köszönt el az igazgatótól, mire az,
bólintott, ő maga pedig, kihúzta az írót az ajtón. Ahogy elhaladtak a
„titkárnő” asztala mellett, Castle egy pillanatra megtorpant, és finoman
köhécselve vonta magára a nő figyelmét.
-
Tudja ugye, hogy a szappanoperák függőséget okozhatnak,
és az egész nem más, mint a valóságtól való menekülés…
-
Húzzon el! – ripakodott rá a nő ingerülten, anélkül,
hogy ránézett volna, mire Rick meglepetten vonta fel szemöldökét, Kate pedig
alig bírta visszafojtani a nevetését, ahogy kiléptek az irodából. Ajkára
fagyott azonban a mosoly, amikor autójához érve, meglátta, mit művel Bamby az
anyósülésen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése