22. rész
Beckett
kíváncsian nézett az előtte álló, alacsony, molett, barna haját szoros kontyban
hordó, 50-es éveinek elején járó nőre, aki szigorú arcához tökéletesen
választotta meg a sötét színű, kosztümöt. Egész megjelenése hivatali külsőt
kölcsönzött neki, kezdve az élére vasalt, hófehér ingtől, a fekete, lakkozott
cipőig. Ahogy Castle végig futtatta pillantását a büszke testtartáson, és
komoly arcon, olyan érzése támadt, mintha visszarepült volna az időben, egészen
az 1960-as évekig. Szúrós tekintete hidegen villant rájuk a vastag keretes
szemüveg mögül, amikor megszólalt.
-
Josephina Lawell vagyok, és a Gyámhivataltól jöttem az
örökbefogadási kérelmük miatt! – törte meg a csendet a nő határozott, mély
hangja, mely tökéletesen illett kinézetéhez. Kate nagyot nyelve emelkedett fel
a székről, és máris érezte, hogy szíve gyorsabb ütembe kezd, Rick pedig követte
a példáját.
-
Beckett… azaz Castle… Kate… - dadogta zavartan a
nyomozó. Gondolta, hogy előbb-utóbb a gyámhivatal küld majd valakit, de azt nem
sejtette, hogy ilyen hamar. Rick még csak alig néhány órája vitte el a
kitöltött papírokat, és álmában sem gondolta volna, hogy a barát, akiről
mesélt, ilyen gyorsan intézkedik majd. – Kate Beckett Castle! – nyögte ki ismét
a nevét, ezúttal helyesen, mire a nő csak felvonta a szemöldökét, majd a némán
ácsorgó íróra nézett.
-
Én vagyok az apa… vagyis a férj… - javította ki magát
Castle, akin látszott, hogy legalább olyan zavarban van, mint a felesége. –
Richard Castle…
-
Hol tudnánk beszélgetni, anélkül, hogy a kollégái
bámulnának? – kérdezte egyetlen mosoly nélkül a nő, és Kate csak ekkor vette
észre, hogy az őrsön megannyi kíváncsi tekintet szegeződik rájuk. Kinyújtott
karral mutatott a pihenő felé, mire mindhárman elindultak, és amikor magukra
zárták az ajtót, Kate és Rick, kézen fogva, idegesen álltak szembe a nővel, aki
a kezében tartott, fekete aktatáskát most az asztalra tette, és komótosan
kinyitotta. – Nos, ellenőriztük a papírokat, amiket kitöltöttek, és azt kell
mondjam, több probléma is felmerült. – fogott bele, miközben kivette a Rick
által korábban elvitt dokumentumokat. – Mint azt tudják, a teszt során 100 pont
volt a maximum, amit a leendő szülők elérhettek. Mr. Castle ebből 87 pontot ért
el – nyújtotta át a férfinak a papírt, mire Rick büszkén, elégedetten húzta ki
magát, majd a nő arca még szigorúbb lett, és összehúzott szemöldökkel,
nemtetszését kinyilvánítva most Kate felé fordult – a maga eredménye viszont
siralmas… - vetette oda olyan hangsúllyal, mint amikor a tanár néni kiosztja a
dolgozatát a lusta diáknak – mindössze 27 pontot sikerült elérnie!
-
27-et?! – döbbent le Kate, és szája résnyire nyílt a
csodálkozástól, szemöldöke pedig, a magasba szaladt, miközben a papírra
szegezte tekintetét, és villámgyorsan cikázott végig rajta zöldes-barna szeme –
27 pont?! És ebből 10 jár azért, mert new york-i vagyok?! – hüledezett tovább a
nő, aki képtelen volt elhinni, amit látott.
-
Pontosan! Az eredmények alapján, úgy tűnik, Mr. Castle
csodálatos apa lenne! A munkája révén sok időt tölt otthon, biztos bevétele van,
sőt, anyagilag a lehető legnagyobb biztonságot tudja nyújtani a kicsinek. Afelől
viszont nem vagyunk meggyőződve, hogy Ön is jó anyja lenne egy kisbabának! – jegyezte
meg lenézőn Josephina, és szavai tőrként hasítottak Kate szívébe. Nagyot nyelve
próbált valahogy reagálni, de Rick megelőzte.
-
Egy pillanat! Kate a legcsodálatosabb anya lenne! –
háborodott fel az író, és emeltebb hangon folytatta – Minden gyerek örülne, ha
olyan anyukája lenne, mint Kate! Ő jószívű, kedves, gondoskodó…
-
És rendőr! Méghozzá gyilkossági nyomozó! – szúrta közbe
a nő, mire Kate most döbbenten nézett rá.
-
Várjon! Azért nem lennék maga szerint jó anya, mert
gyilkossági nyomozó vagyok?! – kérdezte hitetlenkedve, mire Josephina
megrántotta a vállát.
-
Veszélyes munkája van, Mrs. Castle! El kell ismernie,
hogy egy kis gyereket sem tehetünk ki annak, hogy anya nélkül kelljen felnőnie!
Belegondolt már abba, Mr. Castle, hogy mi lesz, ha a felesége meghal egy
bevetés során, magának pedig egyedül kell…
-
Nem! Nem gondoltam bele, mert ebbe belegondolni sem
akarok! – szólt közbe fejét rázva Rick, és még mielőtt a nő megszólalhatott
volna, Kate vette át a szót.
-
Mégis mit gondol?! Ha lesz egy gyerekem, önként ugrok
minden kóbor golyó elé?! – háborgott levegő után kapkodva, de a nő kegyetlenül
folytatta, és arcán látszott, egyáltalán nem hatja meg az előtte álló pár
kétségbeesett tiltakozása.
-
Tény, hogy bármennyire is szeretnék a gyereket, nekünk
az ő érdekeit kell néznünk! A munkája túl kockázatos! Minden este hazaviszi a
fegyverét, igazam van? – nézett számonkérőn a nyomozóra, mire Kate egy
pillanatra lehunyta a szemét.
-
Igen… - vallotta be halkan, majd elszántan nézett a
nőre – De elzárva tartom! Csak nekem van hozzá kulcsom, és…
-
Ez lényegtelen! – szakította félbe a nyomozót egy
erőteljes kézmozdulattal a nő – Értse meg, hogy túl veszélyes!
-
Odafigyelnék, és semmi baj nem történne! Felelős ember
vagyok! – tiltakozott továbbra is Kate a vádak ellen, miszerint a gyermekük
bármikor hozzáférhetne a fegyveréhez. A nő most egy pillanatig figyelmesen
nézte hideg, szürke szemeivel, majd kis gondolkodás után, megszólalt.
-
Rendben, nézzük máshonnan a dolgot! Mikor kezdi a
munkát, és meddig tart? Mikor ér haza? – kérdezte minden átmenet nélkül, mire
Kate lemondón sóhajtott. Tudta, hogy nem győzhet, így inkább néma maradt,
Josephina pedig, nem is várt sokáig, folytatta – Nem is kell válaszolnia, a
papírból, amit kitöltött világosan látszik, hogy napi 17 órákat dolgozik! Mégis
hogyan gondoskodna így egy kisgyerekről? Nekik rendszerességre van szükségük az
életben, de legfőképpen arra, hogy az anyjuk ott legyen velük! – folytatta
kegyetlenül őszintén, és minden egyes szava mély sebet ejtett a nyomozó lelkén,
Rick pedig tehetetlenül figyelte, ahogy felesége összetörik. – Értse meg, hogy
a mi felelősségünk, hogy a baba olyan helyre kerüljön, ahol az anyagi
feltételek mellett, az érzelmi biztonság is garantált! S noha afelől nincs
kétségem, hogy Ön szeretné a kicsit, afelől viszont annál több van, hogy ott
lenne élete minden szakaszában! Választania kell, és ha sikerült,
jelentkezzenek újra! – jelentette ki magabiztosan, mire Kate gyanakodva
ráncolta össze szemöldökét.
-
Választanom kell?! Jól értettem? Vagy a munkám, vagy a
baba?! – kérdezte felháborodottan – Ne haragudjon meg, de mi van akkor, ha
természetes úton esek teherbe?! A gyámhivatal elveszi a gyereket, mert rendőr
vagyok?! Ez nevetséges! – tört fel belőle hitetlenkedve, mire a nő rezignáltan
nézett a szemébe.
-
Mi igyekszünk a legjobb otthont és szülőket megtalálni
a kicsiknek! Ha magát választanánk anyának, azzal eleve megteremtenénk a
lehetőségét annak, hogy előbb-utóbb árva lesz! – válaszolta szemrebbenés
nélkül, figyelmen kívül hagyva a mondat második felét, mire Rick megrázkódott
még a gondolatra is, hogy Kate meghal, Beckett pedig dühösen fújtatott, ő pedig
folytatta – Tudom, hogy ez egy nehéz döntés, de vagy a munkája, vagy a baba! Az
irodai szolgálat egy megoldás lehet, de ha biztosra akar menni, a
leszereltetését kéri, és polgári foglalkozást választ magának! – jelentette ki
ellentmondást nem tűrő hangon, majd pillanatok alatt zárta be az aktatáskát, és
egy gyors köszönés után magára hagyta őket. Kate nagyot sóhajtva rogyott le a
székre, és kezét az arcába temette. Rick egy pillanatig csak nézte az összetört
nőt, majd odahúzva egy széket, szorosan mellé telepedett, és elvéve arca elől a
kezét, összekulcsolta ujjaikat.
-
Kate… - suttogta halkan, mire Beckett könnyes szemmel
nézett fel rá.
-
Igaza van! – sóhajtotta keserűen, majd megrázta a fejét
– Az fáj a legjobban, hogy mindenben igaza volt! Eldöntöttük, hogy babát
szeretnénk, de egyáltalán nem gondoltunk bele, mekkora felelősséggel jár! –
nézett most bele a szomorúan csillogó kék szemekbe a nyomozó, mire Rick finoman
megsimogatta az arcát.
-
Kate ez a nő egy hárpia! Csak azért jött ide, hogy
elbizonytalanítson minket! Nyilván az is a munkája része, hogy kiszűrje,
mennyire szeretnénk a picit! – próbálta menteni a menthetőt Castle, de elég
volt felesége elgyötört, könnytől csillogó szemébe néznie, hogy tudja, nem járt
sikerrel. – no, és, ha sokat dolgozol? Alexis is jó kezekben volt nálam, a
kettőnk manójával is elboldogulnék! – kacsintott a nőre mosolyogva, így
próbálva oldani a feszültséget, de a nő nem viszonozta az apró gesztust.
-
Mégis milyen élete lenne a kicsinek? – kérdezte
fájdalmas sóhajjal Kate – a nap legtöbb idejét veled töltené, én meg két
gyilkos letartóztatása között hazatelefonálnék, hogy minden rendben van-e, este
pedig, ha szerencsém van, még egy jó éjt puszit is adhatok neki? Feltéve, ha
nem lövetem le magam… – nyelte vissza feltörni készülő sírását Beckett.
-
Talán megfontolhatnánk, amit mondott… a változtatásról…
- nyögte ki nehezen Rick, és még mielőtt Kate reagálhatott volna, gyorsan folytatta
– Nem kell most azonnal döntened, de legalább fontold meg! – nézett most
könyörgőn a nőre, akinek tekintetéből bánatot, és fájdalmat olvasott ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése