8. rész
Rick tüdejét hatalmas,
megkönnyebbült sóhaj hagyta el, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó. Tenyerével
felszabadultan simított végig homlokán, miközben behunyt szemmel élvezte a
csendet, amelyet csak a csészék halk egymáshoz koccanása, és a kanál, csilingelő
hangja tört meg, ahogy Kate bekészítette a két feketét. Néhány másodperc múlva,
kinyitotta a szemét, és a nyomozó háta mögé állva vette el tőle a csészéket,
hogy folytassa a megkezdett műveletet, és befejezze helyette.
-
Majd én – fejezte ki szóval is a szándékát, mire
Kate előzékenyen arrébb állt, és hagyta, hogy a férfi folytassa – Köszönöm –
szólalt meg újra halkan Rick, miközben behelyezte a kávéautomatába a csészéket,
és elindította a gépet.
-
Mit is? – kérdezte Kate összeráncolt
szemöldökkel, mire Rick most megtámaszkodva a pultnál, a nő felé fordult, és
mélyen a zöldes-barna szemekbe nézett.
-
Hogy kimentettél a karmai közül – intett fejével
a pihenő ablakán keresztül a Beckett asztalánál ücsörgő szőkeségre, aki
elmélyülten játszott az elefántszobrocskával. Kate lélegzete egy pillanatra
elakadt, ahogy meglátta, amint megint a személyes holmiját tapogatja a nő, majd
lemondóan sóhajtott, és megrántotta a vállát.
-
Semmiség. Hogy őszinte legyek, megérdemelted
volna, hogy egész nap a nyakadon lógjon, és az életfilozófiájával fárasszon –
fűzte hozzá gonoszkodva, mire Castle égnek emelte a szemét.
-
Oké, belátom, rossz ötlet volt, hogy
felajánlottam a segítségemet. – ismerte el a nyomozó igazát nehezen az író,
majd tanácstalanul vonta meg a vállát – De amikor beszéltünk, még nem tűnt fel,
hogy ami az IQ-ját illeti, erős kihívásokkal küzd! – tette hozzá védekezőleg,
mire Kate gúnyosan húzta el a száját.
-
Gondolom, nem a mondanivalójára koncentráltál! –
jegyezte meg szúrósan, mire Rick felháborodva kapkodott levegő után, és
sértetten fonta keresztbe karjait.
-
Ezzel azt akarod sugallni, hogy engem csak a
formás idomok érdekelnek, és amint látok egy-egy csinos pofikát, máris bármire
hajlandó vagyok, gondolkodás nélkül?! – kérdezte morcos hangon, mire Kate
megint csak a vállát rántotta meg válaszképpen.
-
Nem én mondtam – fonta karba ő is a kezeit –
egyébként pedig, akikkel az utóbbi időben dicsekedtél a srácoknak, ők sem
sokkal okosabbak Bambynál – tette hozzá halkabban, miközben tekintetével a
kávéfőzőt szuggerálta.
-
Ezek szerint, mégis csak figyeltél… - csapott le
a mondatra Castle kaján vigyorral az arcán, mire Kate megforgatta a szemét.
-
Castle, az egész jelenet az asztalom mellett
zajlott le az utóbbi egy hónapban, és bár gyakran kívántam, hogy bárcsak süket
lennék, nem történt meg. Így akár akartam, akár nem, minden szót hallottam a magas
fokú társalgásból… - húzta el a száját Kate unottan, miközben igyekezett, hogy
arcán ne látszódjon, milyen kínszenvedés volt végig hallgatnia minden ilyen és
ehhez hasonló párbeszédet. Ilyenkor Rick többnyire eldicsekedett vele melyik
étterembe vitte vacsorázni aktuális partnerét, részletesen kitérve a nő
előnyeire, eltitkolva hátrányait, majd sejtelmes hozzáfűzte, hogy a vacsora
után természetesen desszert is dukált.
-
Nem tudtam, hogy zavar… - harapta be sajnálkozva
szája szélét Castle, de arcán látszott, ha így lett volna sem érdekelte volna
különösképpen, és ezt Kate is tudta. Az ok volt az egyetlen, amire nem tudott
rájönni. Castle most nagyot sóhajtott, és elgondolkodva nézett a nőre – úgy
tűnik, az én életem nyitott könyv volt előtted…
-
Amibe egyáltalán nem óhajtottam beleolvasni, de
azért köszönöm… - kotyogott közbe Kate gúnyosan, de Rick figyelmen kívül hagyva
a megjegyzést, folytatta.
-
De te még mindig olyan titokzatos vagy, mint
régen… - tapogatózott finoman a nő magánéletében Rick, miközben kék tekintetét
fürkészőn fúrta a zöldes-barna, ragyogó szemekbe. Kate egy pillanatig hezitált,
mielőtt válaszolt volna, majd büszkén kihúzta magát, és nyugodt, könnyed hangon
felelt.
-
Ha arra vagy kíváncsi Castle, hogy van-e valaki
az életemben, kérdezd meg, de ne célozgass, mert azt nem szeretem! – tartotta
elszántan a szemkontaktust, és egy pillanatra gyorsabb ütemet diktált a szíve,
ahogy felfedezte a remény szikráját megcsillanni a kék szemekben, mely azonban
olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett.
-
Szóval… van valakid? – kérdezett rá vakmerőn
Rick, és visszafojtotta lélegzetét, míg a válaszra várt. Kate hezitált egy
rövid ideig, azon gondolkodott, milyen választ adjon. Egyfelől szívesen lett
volna őszinte a férfival, de ha Bambykára gondolt, vagy a többi alkalmi
partnerére, a hangulatváltozásra, akkor elöntötte a méreg, és inkább szenvtelenül
nézett vissza a férfira.
-
Semmi közöd hozzá! – vágta oda foghegyről, majd
meg akarta kerülni az írót, hogy hozzáférjen az időközben elkészült kávéhoz, de
Rick útját állta, és várakozón emelte rá kék tekintetét, melyben most
kíváncsiság csillogott, és úgy ragyogott, mint egy öt évesé, aki egy titkot szeretne
megtudni.
-
Ne csináld már, Beckett! Te is tudsz minden
vacsorapartneremről! – erősködött az író. Maga sem értette, miért ennyire
fontos neki, hogy Kate-nek van-e valakije, egyszerűen csak tudni akarta. Tudni
akarta, hogy csak ő nem kell a nőnek, vagy egyáltalán nem vágyik párkapcsolatra.
Olyan fontos volt neki ez az információ, mintha az élete múlott volna rajta,
hiszen ez volt az egyetlen mentség, amit felhozhatott a nőnek a hazugságára.
Kate szíve szerint még kínozta volna egy kicsit a férfit, de aztán eszébe
jutottak azok a pillanatok, amikor Rick bebizonyította, mennyire fontos neki,
és noha az elmúlt időszakban megint elviselhetetlen volt, és idegesítő, mégis
tartozott neki annyival, hogy most őszinte legyen.
-
Nincs. Nincs senki! – bökte ki nehezen, majd
ismét a kávé felé nyúlt volna, de legnagyobb bánatára Castle nem hagyta
ennyiben a dolgot.
-
Miért nincs? – faggatta tovább felgyorsuló
szívveréssel a nőt, aki most nagyot sóhajtott, és megadva magát a sorsnak, halkan
válaszolt, miközben kerülte a férfi tekintetét.
-
Nincs senkim, mert nem kell senki. Legalábbis,
nem keresem! – felelte csendesen, olyan halkan, hogy Ricknek fülelnie kellett,
hogy minden szót értsen. A férfi még levegőt venni sem mert, nehogy megtörje az
olyan ritka pillanatok egyikét, amikor Kate megnyílik előtte, míg a nyomozó
folytatta – Tudod, Castle, rájöttem egy nagy igazságra. Néha a társ talál ránk,
és bármennyire próbáljuk eltaszítani, addig harcol értünk, amíg rá nem jövünk,
mennyire szükségünk van rá – ért mondandója végére Kate, Rick pedig résnyire
nyíló ajkakkal, elhűlve hallgatta. Ebben a pillanatban annyira sebezhető volt a
nyomozó, hogy Castle legszívesebben a karjaiba vette volna, és a következményekkel
mit sem törődve, megvallotta volna neki újfent az érzelmeit. El akarta mondani
neki, hogy ő az a társ, aki rátalált, ő az a férfi, aki harcol érte, csak vegye
észre, vagy csak adjon egy jelet, hogy érdemes küzdenie.
-
Szép gondolat… - jegyezte meg helyette mégis
ugyanolyan halkan, mire Kate keserűen elmosolyodott, és most először nézett
bele a kék szemekbe, mióta kényes témára eveztek.
-
Az. – bólintott rá helyeslően, majd cinikusan
hozzátette – feltéve, ha az ember időben észreveszi, hogy megtalálták, és
harcolnak érte. Ha viszont ostoba, hagyja elmenni a lehetőséget, és egyedül
marad örökre… - fűzte hozzá leheletnyi fájdalommal a hangjában, és Rick nem
tudta eldönteni, hogy csak a szokásos szkeptikusság szól a nőből, vagy saját
életére utal a kijelentésével. Hogy oldja a feszültséget, vidáman szólalt meg.
-
Ez már megint a cinikus Kate Beckett, aki nem
hisz a lelki társakban, nem hisz a sorsban, és a sírig tartó szerelemben sem,
igaz? – kérdezte mosolyogva, mire Kate megrántotta a vállát, és nem felelt, ő
pedig most komolyan nézett a nőre.
-
Te talán rátaláltál már a nagy, és sírig tartó
szerelemre? – dobta vissza a labdát válasz helyett egy másik kérdéssel a
nyomozó, mire Rick szívére mázsás súly nehezedett. Tudta, itt az idő, hogy
őszinte legyen magához és a nőtől is kiharcolja ugyanezt.
-
Igen, Kate. Rátaláltam. Legalábbis, azt hittem –
válaszolta csendesen, mire Kate összeráncolt szemöldökkel, vadul dobogó
szívvel, szemében érdeklődéssel vegyes várakozással nézett fel rá.
-
Mi történt? – kérdezte ugyanolyan halkan, és már
mindketten tudták, hogy mire vonatkozik a kérdés. Végre elérkeztek arra a
pontra, amikor megbeszélhetik a változás okát, mely kapcsolatukban
bekövetkezett. Kate remegő gyomorral várta a választ, melyet azonban Rick nem
sietett el. Még mindig kétségek gyötörték, és az újabb visszautasítástól való
félelem. Még élénken élt emlékezetében az a délután, amikor rájött, Kate
mindenre emlékszik a lelövése pillanatából, és hazudott neki. A fájdalom, a keserűség,
a csalódottság mélyen a szívébe égett, egy soha be nem gyógyuló sebet hagyva
maga után, és nem tudta, készen áll-e újabb sebet szerezni. El tudná-e viselni
az újabb megaláztatást, ezúttal szemtől szemben.
-
Először azt hittem, nem veszi észre, hogy
harcolok érte – maradt válaszként a nő által korábban használt hasonlatnál,
majd folytatta – később rájöttem, hogy nem akarja, hogy harcoljak érte, és ez
nagy különbség. – húzta el keserű csalódottsággal a száját.
-
Talán csak… időre volt szüksége, hogy rájöjjön,
szüksége van rád… talán… - felelte halkan, könnybe lábadt szemekkel Kate.
Lassan kezdte érteni a férfi viselkedésének változását, de hiába kutatott
agyában, nem rémlett fel neki egy olyan momentum sem, amivel ő azt üzente volna,
hogy nem kell neki az író. Még mindig arra gondolt, hogy a várakozási időt
találta túl hosszúnak a férfi.
-
Jelet kellett volna adnia, hogy tudjam… - lépett
közelebb Rick, és forró lehelete már szinte égette a nő ajkát, akinek tekintete
először a kék szemek csábító fényében veszett el, majd lejjebb vándorolt a még
csábítóbb, keskeny, érzéki vonalú szájra, mely azonnal elé vetítette eddigi
egyetlen csókjuk emlékét, mely megbizseregtette minden porcikáját, és amelytől
egész teste megremegett.
-
Például? – suttogta halkan Kate, és lélegzete
elakadt, amikor érezte, hogy Rick válasz helyett, még közelebb hajol, tenyere
pedig lassan derekára vándorol, és leheletnyit közelebb vonja magához, épp csak
annyira, hogy érezze a testéből áradó meleget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése