A múlt démonai 15. rész

15. rész

Kate lélegzetvisszafojtva várta szerelme válaszát, ahogy Eva is érdeklődve figyelte az írót, aki úgy tűnt, még mindig nem tudja, mit feleljen a feltett kérdésre. Rick tudta, ha most igent mond, lévén, hogy Kate nem ismeri kettejük múltját, és a jelen helyzetet sem, azonnal azt fogja hinni, hogy akar valamit Eva-tól, de azt is tudta, hogy nem sértheti meg régi ismerősét azzal, hogy elutasítja a kedves meghívást. Évek óta nem találkoztak a nővel, bőven lett volna mit mesélni a másiknak, ezen kívül, lelke legmélyén megszólalt egy kis ördögi hang, mely azt súgta, rázza fel a nyomozónőt. Mutassa meg neki, hogy nem várhat rá újabb éveket. Mutassa meg neki, hogy elveszítheti, egy másik nő karjaiba taszíthatja, ha folyton ellöki magától. Pillantása most találkozott a zöldes-barna szemekkel, melyből kérést, és reményt olvasott ki, de ez azonnal átadta helyét a büszkeségnek, és a távolságtartásnak, amikor a nő észrevette, hogy az író őt figyeli. Kate kihúzta magát, és arcára az érdektelenség álcáját öltötte, úgy figyelte az eseményeket tovább. Rick ajka keserű, beletörődő mosolyra húzódott, majd nagyot sóhajtott, és Eva felé fordult, aki megelégelve a férfi bizonytalanság, ismét megszólalt.

-          Ugyan már, Rick! Fogadd el! Ígérem, nem eszlek meg! – kacsintott a férfira csibészesen, mire Rick zavartan nevetett fel.

-          Nem erről van szó, Eva, csak tudod… - kezdett volna bele, hogy megmagyarázza hezitálása okát, de a nő meg sem várva a mondat másik felét, közbeszólt.

-          Tudom már! Attól félsz, hogy megint az történik, ami a múltkor, ugye? – nézett kérdőn a férfira, aki most zavartan ráncolta össze szemöldökét, mivel hirtelen nem tudta, mire gondol régi ismerőse, de Eva már folytatta is – Ígérem, hogy ezúttal óvatosabbak leszünk, és elővigyázatosabbak. Nos? Mi a válaszod? – bokszolta meg játékosan a férfi vállát, így sürgetve Eva, mire Rick megint a mellette álló nyomozóra nézett. Kate összehúzott szemmel figyelte a jelenetet, miközben arra próbált rájönni, mi történhetett akkor, amiért most óvatosabbnak kell lenniük. Fantáziája rosszabbnál rosszabb képeket vetített elé, melyben helyet kapott nem kívánt terhesség, szexuális baleset, féltékeny barát, esetleg barátnő, és talán még tovább merészkedett volna a lehetséges események felvázolásában, ha nem rántja ki merengéséből az író hangja.

-          Rendben! Elfogadom a meghívást – csengett könnyedén a férfi hangja, aki még egy mosolyt is küldött a nő felé – foglalok asztalt ma estére, és…

-          Nem kell! – vágott közbe Eva hirtelen – nálam eszünk, úgy kényelmesebb - mosolygott vissza a férfira, és figyelmét nem kerülte el, ahogy a nyomozó szeme összeszűkül. Kate legszívesebben felsikított volna dühében. „Kényelmesebb! Persze, hiszen még a szoba árát is megspórolják!” – fortyogott magában a nyomozó, de igyekezett, hogy arcán ebből semmi ne látszódjon.

-          Ha végre megegyeztetek, akkor mehetnénk! Nekem ugyanis az esti programom csak annyi, hogy rács mögé dugjak egy gyilkost! – szúrta közbe hidegen, mire Rick gyanakodva mérte végig, Eva pedig zavartan simított végig haján.

-          Igen, megértem. De muszáj volt élnem a lehetőséggel…

-          Igen! Hát a lehetőségekkel ugye élni kell – jegyezte meg gúnyosan Kate, majd figyelte, ahogy az író az ajtó felé, míg Eva a boncterem hátsó része felé megy, ő pedig kettesben maradt barátnőjével, aki eddig tanácstalanul, és döbbenten figyelte az eseményeket, most azonban, karon ragadva a nyomozót húzta be egy kis ajtó mögé.

-          Elárulnád, mi a fene folyik itt? Vagy ezt is majd fél év után meséled el könnyek között? – kérte számon a nőt, hiszen eddig a pillanatig meg volt győződve róla, hogy Kate és Rick együtt töltötték az éjszakát.

-          Semmi – rántott egyet közömbösen Kate a vállán, majd amikor tekintete találkozott Lanie „ne nézz hülyének” pillantásával, lesütötte a szemét, és halkan folytatta - Tegnap együtt töltöttem az éjszakát Castle-el – suttogta, mire Lanie elhúzta a száját, jelezve, hogy semmi újat nem tudott még meg, ő pedig tovább beszélt – ma reggel pedig megint előállt a lánykéréssel…

-          És te megint visszautasítottad, igaz? – kérdezte a doktornő, de látszott rajta, hogy nem vár választ a kérdésre, annál is inkább, mert azonnal folytatta – Nem veszed észre, hogy ellököd magadtól? Más nők karjaiba taszítod!

-          Oh, hát azért nehezebben találna más nőt, ha például nem a legjobb barátnőm mutatná be neki! – vágott vissza Kate. Annak ellenére, hogy tudta, nincs igaza, hiszen Lanie-nek fogalma sem lehetett arról, hogy Castle és Eva ismerik egymást, valamint a férfinak ezzel a külsővel és sármmal egyáltalán nem okozna gondot más nőt találni, mégis a legjobb védekezésnek tartotta a támadást – el ne felejtsem majd megköszönni!

-          Kate! Teljesen mindegy, hogy Eva itt van, vagy nincs! Ezzel csak felgyorsultak azok az események, amelyek amúgy is bekövetkeztek volna! Castle rá sem nézne más nőre, ha elfogadod az ajánlatát! – szembesítette a ténnyel Lanie kegyetlenül, mire Kate szeme könnybe lábadt, és úgy döntött, a szokásos módszerhez folyamodik, mint mindig, ha túl nehéz volt megbirkóznia egy problémával.

-          Mennem kell! – lépett az ajtóhoz, és már kint is volt, Lanie pedig nagyot sóhajtva, szomorú szemmel nézett barátnője után. Tisztában volt vele, hogy Kate talán éppen most követi el élete legnagyobb hibáját, amit úgy érezte, legjobb barátként nem nézhet végig tétlenül. Úgy döntött, tennie kell valamit, így a következményekkel nem számolva nyúlt a mobilja után, és tárcsázni kezdett.

Beckett és Castle szótlanul léptek ki egymás mellett a liftből, és indultak a nő asztalához, miközben mindkettejük fejében az imént lezajlott események peregtek. Kate tisztában volt vele, hogy csak egy szavába kerülne, és az író lemondaná a ma esti vacsorát, mégsem tudta kimondani, noha a szíve majd’ meghasadt a gondolatra, hogy szerelme együtt vacsorázik egy csinos, okos, humoros nővel, akivel ráadásul már régóta ismerik is egymást. Attól pedig csak még rosszabb lett a hangulata, ha a vacsorán túl, az este további részét is elképzelte. Dühösen rázta meg fejét, mintha így el tudná űzni a képeket, melyek rátörtek, mialatt helyet foglalt asztala mellett, és szeme sarkából figyelte, ahogy az író is, láthatólag elgondolkodva ül le szokásos helyére. Rick azon törte a fejét, vajon jó döntés volt-e elfogadni a meghívást. Ő ugyan tudta, hogy nem fog történni semmi közte és Eva között, de Kate talán sosem fog hinni neki, és ezzel csak elpuskázza a lehetőségét annak, hogy ismét egy párt alkothasson a nővel. Erre a gondolatra türelmetlenül túrt bele a hajába. Dühös lett magára, amiért ugyan megfogadta, hogy nem vár a nőre tovább, hanem éli az életét, mégis abban reménykedik, hogy még van esélyük kettejüknek. Most felpillantott, és titokban a számítógépét elmélyülten tanulmányozó nyomozót kezdte figyelni. Tekintete elidőzött szépen ívelt szemöldökén, formás orrán, telt ajkain, melyet megint beharapott, tökéletes vonalú állán, selymes bőrén.

-          Castle! Ne bámulj! Úgy érzem magam, mint egy cirkuszi majom! – rántotta ki csodálatából Kate dühös, ingerült hangja, mire ő először bűnbánón sütötte le szemét, majd mérges lett. Ha már nem jön hozzá feleségül a nő, nem érintheti meg, nem csókolhatja meg, kikérte magának, hogy nézni se nézhesse.

-          Igazából, bámulhatlak, amennyit akarlak! Nem tilthatod meg – felelte vissza pimaszul, mire Kate kérdőn húzta fel a szemöldökét, és fordult felé – amíg ugyanis itt dolgozom veled, addig oda nézek, ahova akarok! Én pedig most téged akarlak nézni! – jelentette ki határozottan, gyerekes bosszúálló vigyorral a képén Rick, mire Kate összehúzott szemmel hajolt közelebb.

-          Abból, amit most itt összehordtál, én összesen három szót hallottam, Castle: AMÍG ITT DOLGOZOL! – vágott vissza Kate gúnyosan – Ne szokj vissza ebbe az állapotba, mert el fogom intézni, hogy ne loholj állandóan a nyomomban!

-          Oh, igen! Ahogy négy évvel korábban is el tudtad intézni, ugye? – húzta fel csúfolódva a szemöldökét Rick, és most már teli szájjal vigyorgott, Kate pedig érezte, hogy szétfeszíti a düh, majd hirtelen, kedvesen, szinte már túl kedvesen mosolygott az íróra, aki gyanakodva nézett vissza rá. Tudta, ez a hangulatváltozás a nőnél azt jelenti, hogy eszébe jutott valami.

-          Akkor az volt a szerencséd, hogy Montgomery sem akarta, hogy elmenj. Most viszont, emlékeztetnélek arra a nem éppen elhanyagolható tényre, hogy Gates a kapitány, akinek, ha jól tudom, nem vagy éppen a szíve csücske! – szúrt vissza diadalittas hangon, és elégedetten nézte, ahogy eltűnik a magabiztos mosoly az író arcáról.

-          Ezt most csak azért csinálod, mert nem bírod elviselni, hogy elmegyek vacsorázni Eva-val, igaz? – kérdezte Rick, mire Kate megforgatta a szemét.

-          Pfh! Mert minden csak rólad szól, ugye?! – kattintott dühösen kétszer az egérrel Kate, és rá sem mert nézni az íróra. Attól félt, a tekintetéből kiolvashatja az őszinte választ, amihez ő túl büszke volt, hogy ki is mondja.

-          Miért nem vallod be? Ennyire fájna? – kérdezgetett tovább Castle, de Beckett továbbra sem válaszolt, mire ő hirtelen az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a nőt, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen – Vagy tényleg nem érdekel? Mondd ki, hogy nem szeretsz, hogy semmit sem jelentek neked, és akkor itt sem vagyok! – jelentette ki elszántan, mire Kate nagyot nyelt.