A múlt démonai 9. rész

9. rész

Eric gyanakvó tekintettel, összehúzott szemmel vizsgálta a nő kezében lévő igazolványt,

mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy valódi-e, miközben Kate folytatta.

- A new york-i rendőrségtől jöttünk, és a barátja, Oliver Shapiro halálának ügyében

nyomozunk – tájékoztatta a férfit nyugodt, hivatalos hangon Beckett, majd annak

kollégáira pillantott, akik még mindig feszülten markolászták a kezükbe került vasakat

– javaslom, a kollégái tartsanak addig ebédszünetet.

- Tűnjetek el! – ordította oda társainak Eric, anélkül, hogy rájuk nézett volna, mire ők

tanácstalanul néztek össze, de egy centit sem mozdultak. Ezúttal már sokkal inkább

a kíváncsiság, semmint a főnökük védeni akarása tartotta ott őket, főként miután

kiderült, hogy a vendégek rendőrök. – Nem hallottátok?! Kopjatok le! – dörrent rájuk

dühösen Eric, mire megvonták vállukat, és csendben távoztak. – Oliver meghalt? –

nézett most a nyomozókra a férfi, és szemében szomorúság csillogott.

- Igen, ma reggel holtan találták a „Star” bowling pályán – felelte Kate, majd úgy

döntött, éppen itt az ideje, hogy átvegye a kérdezést – Maguk társak voltak a

hadseregben, ugye?

- Nem pusztán társak voltunk, hanem a legjobb barátok – javította ki a nőt Eric,

miközben a koszos rongyot farzsebébe gyűrte, mellényzsebéből pedig elővett egy

doboz cigarettát, és rágyújtott.

- De ez a barátság megromlott, amikor az öccse meghalt egy bevetés során, igaz? -

kérdezett közbe Castle, mire Eric komótosan kifújta a füstöt, és vizslató tekintettel

meredt rá.

- Maga nem zsaru, igaz? – kérdezett vissza válasz helyett, majd amikor Rick megrázta a

fejét, folytatta – akkor nem vagyok köteles válaszolni.

- Nekem viszont igen! Vegye úgy, hogy én tettem fel a kérdést! – csengett határozottan

most Beckett hangja, mire a férfi most ráemelte szürke szemét, és újabb slukkot

szívott a cigarettából.

- Megromlott, igen. Oliver nehezen dolgozta fel a történteket.

- Maga pedig még nehezebben, igaz? Még össze is verekedtek. – jegyezte meg Beckett,

Eric pedig fáradt mozdulattal simított végig gyöngyöző homlokán.

- Összeverekedtünk, de nem azért, mert őt okoltam az öcsém halála miatt! Éppen

ellenkezőleg! Amikor láttam, hogy megy tönkre szép lassan, úgy éreztem, beszélnem

kell vele. Elmondtam, hogy nem ő a hibás, és a szemébe vágtam, hogy egy idegroncs

lett belőle, aki csak saját magát sajnáltatja. – mesélte rezignált hangon Eric – Erre

kiakadt, és nekem esett. Csak megvédtem magam.

- Tudomásunk van róla, hogy három hónappal ezelőtt felkereste Mr. Shapiro-t. Miért? –

jött a következő kérdés Beckett-től.

- Miután leszereltek a seregtől, új életet kezdtem. Megvásároltam ezt a műhelyt -

mutatott most körbe széles mozdulattal Eric, majd eldobta a csikket és rátaposott, úgy

folytatta – Mivel tudtam, hogy Oliver mindig is szeretett bütykölni, úgy gondoltam,

talán szívesen társulna hozzám. Az öcsémet elvesztettem, nem akartam a legjobb

barátomat is. A nővére elmondta, hogy egy elmegyógyintézetben van, így ott kerestem

fel, természetesen az ajánlat már nem állt.

- Gyakran meglátogatta ott? – kérdezősködött tovább Beckett, miközben igyekezett

minden információt elraktározni a fejében, amit hallott, fél szemmel pedig látta, hogy

a fiúk, Ryan és Javi a műhelyben néznek körül.

- Csak egyszer, de aztán minden héten egyszer beszéltünk telefonon. – válaszolta egyre

készségesebben Eric, és Kate futólag Rickre pillantott. Végre fény derült rá, kivel

beszélt a nővére helyett Oliver minden héten. – Úgy tűnt, egyre jobban van, és már

azt terveztük, hogy ha kijön, betársul mellém az üzletbe, amikor hirtelen megváltozott

valami. – ráncolta most össze gondterhelten a homlokát Carter, és Kate felkapta a

fejét.

- Mi történt?

- Talán egy hónappal ezelőtt, a szokásos heti hívásunk alkalmával nagyon izgatottan

csengett a hangja. Azt állította, furcsa dolgok történnek a klinikán, és utána fog járni.

- Miféle furcsa dolgok? – kotyogott közbe megint Castle, és hangjában izgatottság

csengett. Eric ezúttal is gyanakodva nézett rá, végül rántott egyet a vállán, és válaszolt.

- Állítása szerint, túl sokan haltak meg az utóbbi fél évben, és kivétel nélkül, mind az

igazgató betegei voltak, akik elektrosokk kezelésen estek túl. – felelte, mire Rick

felkiáltott, és amikor mindenki meglepetten nézett rá, ökölbe szorította kezét, és

beleharapott, így próbálva uralkodni izgatottságán.

- Tud esetleg arról, hogy mit kereshetett hajnalban a bowling pályán? – fordította most

el tekintetét az íróról Kate, ismét minden figyelmét Eric-nek szentelve.

- Nem, erről nem beszélt – rázta meg fejét tanácstalanul a férfi.

- Ön hol volt ma hajnalban 2 és 5 óra között? – kérdezett rá alibijére Beckett, Eric pedig

égnek emelte tekintetét, mintha gondolkodnia kellene.

- Itt a műhelyben. Volt egy sürgős munkánk, és a srácokkal azon dolgoztunk – felelte

nyugodtan, mire Kate bólintott, de amikor távozni készültek, Eric hangja megállította

– nyomozó, ha bármiben tudok segíteni…

- Köszönjük – szakította félbe a férfit, hiszen pontosan tudta, mit akar mondani, majd a

kijárat felé indultak, ahol már Kevin és Javi is csatlakozott hozzájuk – Espo, kérjetek

végzést a bírótól exhumáltatásra. Az Embarcadero igazgatójának összes eddig meghalt

betegét újra akarom vizsgáltatni. Ha ezzel megvagytok, szóljatok Lanie-nek, hogy

vegye fel a kapcsolatot egy törvényszéki antropológussal. – utasította a két férfit

Beckett, akik szinte egyszerre bólintottak – Castle és én elmegyünk a kórházba, és

kikérjük a kartonokat, beleértve Oliver Shapiro kartonját is. Tudni akarom, mi folyik

abban a kórházban, amiért embereknek kell meghalniuk.

- Azt hiszem, én már elmondtam neked, mi folyik ott – jegyezte meg vidáman csengő

hangon Castle, mire egy gyilkos tekintetet kapott válaszul.

- Castle, ha megint a tökéletes katona elméleteddel jössz, a kapitányságig gyalogolni

fogsz! – vetítette elé a lehetséges jövőképet Kate, majd a választ meg sem várva ült be

az autóba.

Kate töprengve forgatta ujjai között a kartonok lapjait, melyet alig két órával ezelőtt hoztak

el a kórházból, és amit csak kisebb harc árán sikerült megszerezniük, mivel az igazgató, aki

egy 50-es éveiben járó, magas, ősz hajú, sötét szemű, határozott vonásokkal rendelkező férfi

volt, foggal-körömmel harcolt ellene, a betegek jogaira hivatkozva.  Most fáradtan simított

végig homlokán. A kartonokból egyáltalán nem derült fény semmire, ami indokolhatta volna

Oliver nyomozási szándékát, vagy a halálát, így már csak a törvényszéki antropológusban

bízhatott, akit remélhetőleg Lanie már holnapra el tud érni. Ahogy a következő kartonért

nyúlt, kicsúszott a kezéből, és a földön landolt, ő pedig türelmetlenül nyúlt utána. Dühös

volt, amiért úgy érezte, csak az idejét vesztegeti, de nem haladnak az üggyel semmit. Az

emeleten már csak ő dolgozott, és Castle. A fiúkat hazaküldte, a kapitány is rég elment már,

szinte csak egy-két kolléga ücsörgött az asztala mellett, de ők is már hazafelé készülődtek.

Ahogy felemelte a papírt, pillantását Castle-re vetette, aki ellentétben vele, nem a kanapén

ült, hanem az asztalnál, és ott lapozgatta a kartonokat. Kate szívesen megszólította volna, de

nem tudta, mit mondhatna neki. A délutáni csók ízét még mindig az ajkán érezte, vére pedig

még az emlékére is felforrósodott. Eszével tudta, hiba lenne belebonyolódni még egyszer

egy kapcsolatba az íróval, szíve azonban minden dobbanásával azt súgta, menjen oda hozzá,

túrjon bele sűrű hajába, és hagyja, hogy az érzékei irányítsák esze helyett.

- Akárhogy is nézem, minden az én elméletemet támasztja alá! – rántotta ki gondolatai

közül Rick hangja, miközben átható kék tekintetét rávetette, ő pedig zavartan harapta

be alsó ajkát, és csak remélte, hogy arcára nem ül ki korábbi gondolata.

- Persze, tökéletes katona, hm? – húzta el a száját lekicsinylőn Beckett, majd megfogott

egy kartont – ha csak a kormány nem egy nyugdíjasokból álló sereget akart felállítani,

kötve hiszem, hogy ez lenne a háttérben! – utalt a nő az áldozatok életkorára, mely

kivétel nélkül mind 60 felett volt. Rick csalódott képet vágott, majd nagyot ásított,

és nyújtózni kezdett. Arcára volt írva a fáradtság, és Kate együtt érzőn pillantott rá

– menj haza, Castle! Nekem ez a munkám, megszoktam, hogy éjszakázok, de neked

nem kell.

- Tényleg nem gond? – kérdezte Rick, mire Kate megrázta a fejét, így jelezve, hogy

részéről rendben van. Castle nagyot sóhajtott, majd felállt, és miután elköszönt,

elhagyta a pihenőt, egyedül hagyva a nőt a kartonokkal. Kate keserűen nézett végig

a papír hegyen, majd pillantása a kanapéra vándorolt, és rántott egyet a vállán. Úgy

érezte, neki is jár egy kis pihenés, így a párnát megigazítva, oldalára feküdt, és

lehunyta a szemét, adva magának 10 perc pihenést.

Castle két kávét egyensúlyozva a kezén lépett be a pihenőbe, azon igyekezve, hogy ki ne

öntse őket. Amikor egyedül hagyta a nyomozót, már a liftbe rájött, hogy nem akar hazamenni,

sokkal inkább a nő mellett szeretne lenni, még akkor is, ha ez felért egy kínzással, hiszen nem

érinthette meg, nem csókolhatta meg, a papír munka pedig, egyenesen taszította. Mégis ott

akart lenni mellette. Ahogy belépett, a csodálkozástól megtorpant. Csak alig fél órája ment

el, hogy hozzon két kávét, amitől talán frissebbek lesznek, de nem gondolta volna, hogy

visszatértekor ez a látvány fogadja majd. Kate oldalán fekve aludt a kanapén. Arca kisimult

volt, és nyugodtságot tükrözött. Castle talán sosem látta ennél szebbnek. Inge kissé szétnyílt

melle vonalán, és Rick pillantását nem tudta elszakítani a selymes bőrről, miközben a kávékat

letette az asztalra, és óvatosan, nehogy felébressze, közelebb sétált. Ahogy leguggolt a nő

elé, meglepve állapította meg, hogy a nő ajkán kis mosoly játszik, mintha álmodna, ő pedig

képtelen volt megállni, hogy ne érjen hozzá. Ujjbegyével lágyan, lassan simított végig arcán,

majd kissé közelebb hajolt, és finoman megcsókolta a cseresznye ajkait.