A múlt démonai 5. rész

5. rész

Kate épphogy meg tudta őrizni egyensúlyát, és meglepetten nézett a jobb karjára, melyre

erős, erőszakos ujjak fonódtak, miközben próbált kiszabadulni a szorításból, sikertelenül.

Ahogy a kezek tulajdonosára pillantott, ugyanazt a 40 év körüli, alacsony, kopaszodó fickót

látta, aki nem sokkal korábban a sarokban ringatózott. Tekintete zavaros volt, ahogy mohón

a nyomozónőre pillantott, ajkán pedig átszellemült mosoly játszott. Kate még egy próbát tett,

hogy kirántsa karját az egyre durvábbá váló szorításból, de a férfi ezúttal sem engedett, mire

Rick lépett oda, és egy erőteljes mozdulattal lökte arrébb a szédült fickót, Kate-et pedig maga

mellé húzta.

- Ne! Ne menj el! – görbült sírásra a felnőtt férfi szája, mire Beckett kínosan feszengeni

kezdett, miközben érezte, hogy Castle az ajtó felé húzza, derekán nyugtatva még

mindig ölelő karjait. – Ne vidd el tőlem! Ő az enyém! – kiabált most már az ápolt,

majd Rick után lépett, és meg akarta ütni, de az félreugrott, és döbbenten nézett a

pasasra.

- El a kezekkel pajtás! – mordult a férfira, aki riadtan nézett vissza rá, majd a folyosó

falához húzódott, ők pedig sietve távoztak. Az autóhoz érve Rick megállt Kate előtt,

így megakadályozva, hogy beülhessen. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas tekintettel,

miközben lágyan végig simított a karján, ott, ahol a fickó megszorongatta. Kate

gerince mentén bizsergés futott végig a gyengéd érintésre, mire sietve lépett kissé

hátrébb az írótól.

- Semmi bajom! – jelentette ki távolságtartón. Rick arcán fájdalom suhant végig, de

csak egy pillanatig tartott, hogy aztán átadja helyét a büszkeségnek.

- Akkor jó! Az új udvarlód meglehetősen szenvedélyes, és ha engem kérdezel, egy

kicsit rámenős is – szúrta oda gúnyosan, mire Kate összehúzott szemmel nézett rá, de

nem törődött vele. Fájdalmasan érintette, hogy a nő elhúzódott tőle, és törleszteni akart

– De lehet, hogy neked éppen ez jön be – rántotta meg a vállát flegmán – Talán neki

igent mondasz… oh, nem! – kapott szájához színpadias rémülettel Castle, majd nagyot

sóhajtott – hiszen még túl korai.

- Ha egy elmebeteghez akarnék hozzámenni, neked is igent mondtam volna – szúrt

vissza mérgesen a nő, mire Rick arcán keserű mosoly suhant át.

- Tudod, ebben igazad van! Tényleg elmebetegségre vall, hogy négy évet vártam

rád, számtalan módon bizonyítva közben, mennyire szeretlek, és ezek után volt

képem abban reménykedni, hogy ha megkérem a kezed, igent mondasz! Ez tényleg

nem normális! – emelte fel a hangját most már sértetten Rick, ahogy egyre inkább

belelovalta magát fájdalmába, amelyet a visszautasítással okozott neki a nyomozó.

- Ha hagytál volna időt, hogy megmagyarázzam, miért mondtam nemet, talán meg

tudtuk volna beszélni! Én csak időt szerettem volna, Castle! – tört fel a nőből a válasz

fájdalmasan, és szemébe könny gyűlt, de nem engedte kipotyogni, miközben folytatta

– De te elbújtál a problémák elől Hamptons-ba és még a telefont sem vetted fel! Most

pedig elvárod, hogy három hét után úgy tegyek, mintha minden a legnagyobb rendben

lenne, és beszélgessek veled kettőnkről! Nem megy! – rázta meg a fejét Kate, majd a

vezető ülés felé indult, de Rick megállította.

- Sajnálom, hogy nekem is időre volt szükségem, hogy túltegyem magam azon, hogy

nem szeretsz! Ezért nem vettem fel a telefont Kate! Mert túlságosan fájt, hogy nem

szeretsz! – tartotta erősen a nő karját Rick, és bármennyire is igyekezett gyengéd

lenni, Kate arcára kiült a fájdalom, és hangosan felszisszent, hiszen az író éppen ott

ragadta meg, ahol korábban a másik férfi megszorította. Castle, mintha megégette

volna magát, azonnal elengedte a nőt. Mérge egy szempillantás alatt párolgott el,

és szemébe a dac és harag helyére, most bűnbánat, és aggodalom költözött. – Ne

haragudj! Sajnálom! – simított végig a nő karján megint, mire Kate nagyot nyelve

lépett távolabb, majd szomorú szemekkel viszonozta a pillantást.

- Sosem mondtam, hogy nem szeretlek! – suttogta olyan halkan, hogy Castle-nek

fülelnie kellett, hogy meghallja, majd kinyitotta a kocsiajtót, és beszállt, Rick pedig

nagyot sóhajtva követte. Éppen bocsánatot akart kérni, amiért olyan nyers volt, amikor

megszólalt a nő telefonja, megszakítva ezzel a pillanat adta lehetőséget – Beckett!

– hangosította ki a mobilt magabiztosan Kate, és már nyoma sem volt a korábbi

bizonytalan, sebezhető nőnek, csak a határozott nyomozónak, aki érdeklődve várja,

hogy társa, milyen információk birtokába jutott.

- Beszéltünk a tulajjal, de azt állítja, sosem látta itt a fickót korábban, ahogy a

személyzet többi tagja sem – hallotta meg Ryan mély baritonját felcsendülni a vonal

végén, aki most tovább beszélt – a gyilkos fegyverrel is végeztek a nyomszakértők, de

ujjlenyomat nincs rajta, tehát a gyilkos kesztyűt viselt. Azt azonban Lanie-nek sikerült

megállapítania, hogy akárki követte el a gyilkosságot, jobb kezes volt.

- Hurrá, így pár millióra szűkítettük a kört – húzta el száját csalódottan Beckett, majd

röviden vázolta, amit ők megtudtak – Nézzetek utána a katonai adatbázisban, és

beszéljetek az elöljáróival is. Tudni akarom, mi váltotta ki belőle a PTSS-t. – adta

ki az utasítást Beckett, majd folytatta – Talán a múltjából választ kaphatunk néhány

kérdésre. Castle és én elmegyünk a nővéréhez. Ő volt az egyetlen rokona, és állítólag

hetente egyszer felhívta. Neki talán mondott valamit arról, amiért megölhették –

közölte Kate, majd rövid úton megszakította a vonalat, egyesbe kapcsolta az autót,

és a nő lakásáig már meg sem szólalt. Noha Rick szíve szerint, folytatta volna a

megkezdett beszélgetést, elég volt a nőre néznie, hogy tudja, ő lezártnak tekinti, így

nem bolygatta inkább. Csendben várta, hogy megérkezzenek, miközben a mellettük

elsuhanó tájat figyelte. Alig húsz perc után egy kertvárosi családi ház előtt parkoltak

le. A fehér léckerítéssel körbevett ház udvarán játékok hevertek szanaszét, mellettük

egy hinta, és csúszda kapott helyet, a bejárati ajtóhoz pedig térkövezett járda vezetett.

Kate határozottan kopogtatott a szintén fehérre festett ajtón, melyen az „Isten hozott”

felirat díszelgett, és néhány perc múlva egy szőke, vékony, fehér pólót, és fakó

farmernadrágot viselő, 30-as éveinek végén járó nő kíváncsi zöld szemével nézhetett

farkasszemet, akinek bal karján egy, két éves forma kislány ficánkolt, így követelve,

hogy letegye az öléből, és útjára indulhasson.

- Jasmine Shapiro? – kérdezte Kate nyugodt hangon, mire a nő megrázta a fejét, mialatt

kényelmesebb helyzetbe igazította karján a kicsit, hogy biztosabb fogást találjon rajta.

- Parker. A férjem nevét használom. Maguk kik? – nézett vissza rájuk bizonytalanul,

és egy nyugtató puszit hintett kislánya homlokára, aki most a nő nyakában függő

nyaklánccal kötötte le figyelmét.

- Kate Beckett nyomozó vagyok, a new york-i rendőrségtől, az úr pedig, Richard Castle

– mutatta fel most jelvényét a nő előtt Kate, akinek szeméből, a hivatalos szervek

igazolványának látványára eltűnt a bizonytalanság, de helyére most nyugtalanság

költözött, mely csak erősebb lett, amikor a nyomozó folytatta – az öccse, Oliver

Shapiro miatt jöttünk.

- Te jó ég! Már megint mibe keveredett? – sóhajtott mélyet, miközben arrébb állt

az ajtóból, és hagyta, hogy váratlan vendégei kövessék a nappaliba, ahol egy

hatalmas kanapé, két fotel, antik bútorok, és televízió kapott helyet, melyet a nő

most bekapcsolt a kislánynak, és amint felcsendült egy rajzfilm betétdala, a csöppség

lehuppant a földre, és tátott szájjal nézte a kis ugráló figurákat, ahogy dalolnak.

Rick mosolyogva figyelte a jelenetet, miközben emlékei között felderengett az az

idő, amikor Alexis volt ekkora, és míg ő a falat kaparta az ehhez hasonló meséktől,

kislánya odáig volt értük, és egész álló nap nézte volna. A nosztalgiázásból Kate

hangja rántotta ki, aki miután helyet foglalt, együtt érzőn nézett a nőre.

- Sajnálom, hogy ezt a hírt kell közölnöm, de az öccsét ma reggel holtan találtuk –

fogott bele mondandójába a nyomozó. Jasmine először döbbenten meredt rá, mint

aki el sem akarja hinni, amit hallott, majd amikor lassan eljutottak hozzá a nyomozó

szavai, kábultan ereszkedett le a kanapé melletti fotelba, és arcát kezébe temetve sírni

kezdett. Kate türelmesen megvárta, amíg a nő egy kissé megnyugszik, majd nagy

levegőt véve törte meg a csendet – Tudom, hogy nehéz Önnek, de muszáj feltennem

pár kérdést…

- Mégis ki… ki tehette?! – tört fel a nőből kétségbeesetten a kérdés, amire Kate még

nem tudott megnyugtató feleletet adni, ezért csak együtt érzőn nézett a kisírt zöld

szemekbe.

- Igyekszünk kideríteni, Mrs. Parker, ezért is fontos, hogy válaszoljon néhány kérdésre.

- Nem tudom, tudok-e segíteni… tudják, mióta Oliver abban a kórházban volt, nem

tartottuk a kapcsolatot… - sóhajtott mélyet a nő, miközben zsebkendőt vett elő

farmerja zsebéből, és megtörölte szemét, Kate pedig zavart pillantást vetett az íróra.

Mindketten ugyanarra gondoltak.