17. rész
Ahogy a látogató
egyre közelebb ért, úgy nőtt a feszültség az íróban, és még ő maga sem tudta,
miért. Semmi oka nem volt rá, hogy féljen, vagy kínosan érezze magát, most
mégis nagyot nyelve toporgott, és egyik lábáról a másikra állva tartotta a szemkontaktust
a férfival, aki most megállt előtte, és körbepillantott a helyiségben, mintha
keresne valakit.
-
Jó napot, Mr. Beckett – találta meg a hangját végre
Rick, miközben az aktát a kezéből az asztalra hajította – Kate egy
gyanúsítottért ment, éppen elkerülték egymást – mutatott kissé sután a lépcső
irányába Castle, mire Jim Beckett lassan bólintott, mintha pontosan ezt akarta
volna.
-
Helyes, mert nem hozzá jöttem – jelentette ki a férfi,
mire Castle most lassan leengedte még mindig kinyújtott kezét, és kíváncsian
kezdte fürkészni szerelme apjának kemény, határozott, erőt sugárzó arcát.
-
Talán akkor a kapitányt keresi? – kérdezte puhatolózva,
mire Jim most nyíltan a szemébe nézett, és tekintetéből jó szándék áradt,
amikor megszólalt.
-
Nem. Magához jöttem. Kereshetnénk egy nyugodtabb
helyet? – kérdezte ismét körbepillantva a kapitányságon, ahol az általános
nyüzsgés, hangzavar, és néhol kíváncsi tekintetek uralkodtak.
-
Hogyne! – bólogatott szolgálatkészen Rick, miközben
igyekezett, hogy arcára ne üljön ki a kíváncsisággal vegyes várakozás, és
feszültség, hogy vajon milyen célból kereste fel éppen őt Jim. Amikor utoljára
Kate tudtán kívül felkereste, azt akarta, beszélje le a lányát arról, hogy
tovább nyomozzon az anyja halálának ügyében. Most rettegve gondolt arra, hogy
talán ismét veszélybe sodorta magát valamivel a nő, és ezért utasíthatta el a
házassági ajánlatát is. Mialatt minden erejével azon volt, hogy a rémképeket elnyomja
agya legrejtettebb zugába, a pihenő felé vezette a férfit, és amikor becsukta
maguk mögött az ajtót, helyet foglalt a kanapén ülő férfival szemben a
fotelben. – Miben segíthetek?
-
Inkább az érdekelje, Mr. Castle, hogy én miben
segíthetek magának, és a lányomnak! – kerülte meg a kérdést Jim, mire Rick már
teljesen összezavarodott, és ez arcán is meglátszott, ahogy értetlenkedve
nézett a férfira.
-
Ezt nem értem… - nyögte ki nehezen, mire Jim
elmosolyodott, és a kávéfőző felé intett.
-
Kínáljon meg egy kávéval, és mindent elmondok –
mosolygott még mindig, mire az író felpattant, és azonnal bekészített két
feketét, Jim pedig tovább beszélt – Tudja, amikor a lányom mellé szegődött,
azonnal észrevettem Katie-n a változást. Sokkal vidámabb lett, kiegyensúlyozottabb,
és a közös ebédjeink során megszámlálhatatlanul sokszor hangzott el a neve a
szájából. Castle ezt mondta, Castle azt mondta, Castle szerint így, úgy, de
Castle… stb. – emlékezett vissza a férfi az elmúlt évekre – már akkor tudtam,
hogy maga sokkal többet jelent neki, mint eddig bármelyik férfi. – vette el
most az író kezéből a kávét, aki tátott szájjal, csodálkozva hallgatta Jim-et,
miközben ismét helyet foglalt a fotelben, az, pedig folytatta – noha Kate soha
nem említette, hogy maguk már egy pár, valamit mégis sejtettem, és tudja miből?
-
Miből? – kérdezett vissza az író, miközben még mindig
az eddig hallottakat próbálta feldolgozni.
-
Megváltozott a hangja, amikor magáról beszélt.
Lágyabban ejtette ki a nevét, a szeme csillogott közben, az ajkán pedig mosoly
játszott. Csak remélni mertem, hogy nem bántja meg, hogy nem szúrja el a
dolgokat vele, fiam! – húzódott össze egy kissé fenyegetőn, amolyan apai
figyelmeztetéssel a szemöldöke Jim-nek, és Castle akaratlanul is nagyot nyelt.
Lányos apa lévén, pontosan tudta, mi játszódhatott le a férfi fejében, így nem
hibáztatta, hogy most azt hiszi, ő tehet a szakításukról. Mégis úgy érezte, tisztáznia
kell a helyzetet.
-
Mr. Beckett, esküszöm, hogy…
-
Ne húzzuk az időt magyarázkodással, fiam! – állította
le felemelt kézzel a férfit Jim – Dr. Parish mindenről beszámolt, amikor ma
felhívott, és megkért, hogy tegyek valamit. – mesélte a férfi, amivel ismét
csodálkozást váltott ki az íróból.
-
Lanie? Azért van itt, mert Lanie felhívta?! – nézett
álmélkodva Jim-re, aki most komolyan bólintott.
-
Elmesélt mindent, a lánykérésről is, és arról is, hogy
Katie elutasította magát - folytatta Jim, mire Rick szemébe szomorúság költözött,
és a kezében lévő feketét kezdte szuggerálni, ami már lassan kihűlt, de még
mindig nem ivott belőle egy kortyot sem, ahogy a vele szemben ülő sem. –
Igazából azért hívott, hogy beszéljek a lányom fejével, de én inkább maga
mellett döntöttem.
-
Bocsásson meg, Mr. Beckett, de én pontosan tisztában
vagyok azzal, mit várok a lányától. Ő az, aki nem képes elkötelezni magát
mellettem… - szólt közbe ismét Rick, mire Jim most letette az eddig
szorongatott csészét, és komolyan nézett a férfira.
-
Mr. Castle… Rick… - váltott keresztnév megszólításra
Jim – tisztában vagyok vele, milyen önfejű, és makacs a lányom. Ha a szíve és
az esze között kell döntenie, mindig az eszére hallgat. – mondta csendesen –
annak ellenére, hogy tudom, szereti magát, a lányom fél. Fél elkötelezni magát,
fél attól, hogy bárkihez szorosan kötődjön, mert retteg, hogy ha ismét közel
enged magához valakit, elveszítheti, mint az édesanyját. Ezért van az, hogy
eddig még kivétel nélkül minden kapcsolatából kitáncolt, ha komolyra kezdett
volna fordulni a dolog. Magát pedig, már most nagyon szereti, ezért ijedt meg.
– magyarázta türelmesen Jim, Castle pedig letaglózva hallgatta. Noha, gyanította,
hogy ilyesmi állhat a visszautasítás mögött, mégis ledöbbentette a felismerés,
hogy Kate azért nem akar igent mondani neki, mert attól fél elveszítheti. –
Tudom azt is, hogy nem könnyű vele, mert zárkózott személyiség, aki csak lassan
nyílik meg mások előtt, de ha maga hagyja, hogy kárba vesszen mindaz, amit
eddig elért nála, akkor ostobább, mint hittem! – állt most fel a kanapéról Jim,
és az ajtó felé indult, így jelezve, hogy elmondta, amit akart. Már éppen a
kilincsen volt a keze, amikor Rick hangja megállította.
-
Nem akarom elveszíteni! – tört fel az íróból a
vallomás, mire Jim elmosolyodott, és lassan megfordult.
-
Pedig nagyon úgy tűnik, hogy feladta – nézett rá kutató
tekintettel, majd szenvtelen arccal folytatta – Dr. Parish szerint, már
randevút is szervezett magának – húzta fel szemöldökét számonkérőn, mire Rick
kínosan feszengve állt fel a fotelből, és nézett farkasszemet szerelme apjának
határozott, komoly tekintetével.
-
Megkértem a kezét, de elutasított… nem is egyszer. Mit
tehetnék? – tárta szét kezeit tanácstalanul Rick. – az a vacsora nekem semmit
nem jelent… de már nem tudom, mit tegyek, hogy elhiggye, nekünk egymás mellett
a helyünk…
-
Először is, ne hívjon el más nőket az orra előtt
vacsorázni, mert az én lányomnál korántsem azt éri el vele, mint más ostoba
nőcskéknél. Ezzel csak magára haragítja, és igazolja a tényt, hogy neki van
igaza. Másodszor, engem Katie édesanyja háromszor kosarazott ki, míg végül
hajlandó volt igent mondani – idézte fel fiatalkori éveit szomorkás, mégis
boldog mosollyal az arcán Jim.
-
Háromszor?! – döbbent le Rick, mire a férfi bólogatni
kezdett.
-
Valahányszor nemet mondott, elhatároztam, hogy
továbblépek, és mérgesen fújtatva, sértve távoztam.
-
Sikerült? – kérdezte bánatosan Castle, hiszen most ő is
éppen ott tartott, hogy tovább próbált lépni. Jim szentimentális mosollyal az
arcán rázta meg a fejét.
-
Nem, hiszen ő volt a másik felem. Rá kellett jönnöm,
hogy ilyenkor nem az számít, én készen állok-e, hanem az, hogy ő késznek érzi-e
magát, hogy összekösse velem az életét. Katie nagyon hasonlít az én Johannamra,
Rick, és ahogy rá megérte várnom, Katie-re is megéri. Mert amikor majd egyszer
igent mond, akkor, amikor maga a legkevésbé számítana rá, maga lesz a világ
legboldogabb embere. – jegyezte meg halkan, és szemébe könnyek gyűltek, részben
a felidézett emlékek, részben pedig amiatt, hogy szembesült vele, eljött egy
férfi, aki, ha csak képletesen is, de elviszi tőle az ő egyetlen lányát. –
Feltéve, ha képes kivárni, amíg ez a pillanat eljön… - fűzte még hozzá, majd
kinyitva az ajtót távozott, magára hagyva az írót, Rick pedig, gondolataiba
merülve indult el a férfi után.
Kate szemét
égnek emelve lépett ki a liftből, mögötte szorosan pedig Javi és Ryan érkezett,
közrefogva a megbilincselt kezű igazgatót, aki még most is idegesen fújtatott.
-
Ezt nem fogom annyiban hagyni! Semmiféle bizonyítékuk
nincs arra, amivel vádolnak! Maguk mocskos szemetek, rohadt náci fasiszták! –
szidta a nyomozónőt és kollégáit ingerülten a férfi, aki azóta jutalmazta meg
őket a változatosabbnál változatosabb szitkokkal, és fenyegetésekkel, mióta a
kórházban bilincset kattintottak a kezére, és az őrsre hozták. Kate ezzel mit
sem törődve lépkedett elől, figyelmen kívül hagyva kollégái vigyorgását is,
akik számára nem volt szokatlan, hogy a nyomozó mindig a legdilisebb, és
leghisztisebb gyanúsítottakat hozza be.
-
Melyik kihallgató szabad? – kérdezte félvállról az egyik
bámészkodó kollégától Kate, aki az egyes felé mutatott, Kate pedig intett a
fiúknak, akik bólintással jelezték, hogy értették, és már irányították is arra
felé a dühödt férfit.
-
Nem érti?! Maga kis felkapaszkodott szajha?! Azt hiszi,
az én hátamon majd megmászhatja a ranglétrát?! Egy nagy fenét! Be fogom perelni
zaklatás, és negatív diszkrimináció miatt… - háborgott még mindig az igazgató,
de hangja elhalkult, ahogy Ryan és Javi bevezették a kihallgató szobába, majd
rácsukták az ajtót. Kate nagyot sóhajtva lépett asztalához, hogy felvegye a
mappát, és ahogy tekintetét körbefutatta, így próbálva megtalálni az írót,
meglepetten fedezte fel a pihenő ajtajában döbbenten ácsorgó Jim Beckett-et.
-
Apa?! Te mit keresel itt? – nézett elképedve a férfira,
és csodálkozása még nagyobb lett, amikor szorosan mögötte megjelent az író is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése