A múlt démonai 4. rész

4. rész

Castle tisztában volt vele, hogy hagynia kellene a dolgokat, de képtelen volt tovább úgy ülni

a nő mellett, hogy ne érjen hozzá. Amikor kiszállt volna az autóból, úgy érezte, cselekednie

kell, meg kell beszélniük, ami történt, mert nem bírja tovább. Beckett meglepetten nézett le a

karjára fonódó, erős, mégis gyengéd ujjakra, majd felemelve fejét, pillantása találkozott a kék

szemekkel, melyben most bizonytalanság tükröződött.

- Kate! Ne tegyük ezt! – fogott bele halkan mondandójába Rick, majd nagyot nyelve

folytatta – Beszéljük meg… talán…

- Castle! – állította le a férfit határozottan a nő, miközben kihúzta karját – Próbáltam

megbeszélni veled! Többször is felhívtalak, de te nem voltál kíváncsi sem rám,

sem a magyarázatomra! Fogalmam sincs, miért jöttél vissza, de kénytelen vagyok

elviselni, hogy itt vagy! Viszont, ne most kezdj érdeklődni, és ne három hét után

akarj beszélgetni velem arról, ami történt! – jelentette ki sértetten Kate, majd kiszállt

a kocsiból, és hátra sem pillantva indult a bejárat felé, Rick pedig bánatosan követte.

Kénytelen volt elismerni, hogy a nőnek igaza van. Legalább a telefont felvehette

volna, de akkor úgy érezte, nem tud beszélni vele. Csak felejteni akart, egyedül lenni,

hogy felfogja, nemet mondott neki a nő. Hirtelen harag kerítette hatalmába. Mégis

miért van az, hogy őt utasították vissza, az ő szerelme nem kellett a nőnek, most mégis

ő a rossz fiú mindenki előtt, és még Kate is őt bünteti. Magában fortyogva lépett a

nyomozó mellé a pulthoz, aki egy fiatal, 20-as éveinek végén járó, fehér egyenruhát

viselő, magas, barna hajú férfira mosolyogva mutatkozott be éppen.

- Jó napot! Kate Beckett nyomozó vagyok, a new york-i rendőrségtől. Nyomós okunk

van feltételezni, hogy az egyik volt ápoltjukat találtuk holtan ma reggel a „Star”

bowling pályán. – vázolta a helyzetet röviden Kate, mire a Hank névtáblát viselő ápoló

meglepetten nézett rá.

- Te jó ég! Kit? – kérdezett vissza azonnal, mire Beckett elővette zsebéből a

bizonyítéktároló zacskóban lévő karszalagot, és a férfi felé nyújtotta.

- Iratokat nem találtunk nála, csak ezt a karszalagot a csuklóján. Talán Ön meg tudná

mondani nekünk, ki tartozott a kódhoz – kérte Beckett udvariasan, mire az ápoló

nagyot nyelve, remegő kézzel nyúlt a szalag után, mintha attól tartana, a vér rátapad

a kezére. Néhány perc múlva, miután gyors egymásután nyomta le az előtt álló

számítógép billentyűit, kikerekedett szemekkel nézett fel a nyomozóra.

- Ez nem lehet igaz! A szalag tulajdonosa Oliver Shapiro, de ő nem lehet! – rázta meg

a fejét még mindig hitetlenkedve, mire Kate érdeklődve nézett rá, és várta a folytatást,

de mivel az nem érkezett meg, nógatni kezdte a férfit.

- Miért nem lehet?

- Mert ő még mindig a betegünk! Nem engedtük ki! – jegyezte meg a férfi, majd

azonnal a telefon után nyúlt, és egy számot tárcsázott – Jeremy! Itt Hank! Nézz utána,

hol van Oliver Shapiro! Igen! A kódja 772598! – néhány perc csönd után, Hank

döbbenten tette le a telefont, majd a nyomozóra nézett – Jeremy azt állítja, hogy már

tegnap este óta nem tudják, hol van Mr. Shapiro. Valószínűleg megszökött… még a

rendőrséget is értesítették…

- No, ezt már kipipálhatják, mert megvan! – jegyezte meg Rick, mire Kate

figyelmeztető pillantást küldött felé, ő pedig duzzogva úgy döntött, inkább körülnéz a

kórházban, amíg a nő tovább faggatta a férfit.

Alig fél órával később Kate az író keresésére indult. Éppen kezdte elhinni, hogy talán mégis

bezárták valahova, és egy elmés megjegyzése miatt kényszerpulcsit adtak rá, amikor belépve

egy közös helyiségbe, megpillantotta a férfit, ahogy tátott szájjal figyeli az ápoltakat. A szoba

tágas volt, körben asztalokkal, és székekkel, melyeken csíkos pizsamában ültek a férfiak, és

sakkoztak, építőkockával játszottak, vagy a televízió előtti fotelben ülve, meredten maguk

elé bámulva nézték a tv-t. Kate pillantása tovább siklott egy sarokba, ahol egy idősebb, 40

év körüli férfi álldogált, ütemesen előre-hátra dülöngélve, és magában motyogott. Zavartan

köhintett egyet, mert hirtelen úgy érezte, mintha kukkolná ezeket az embereket, akiknek

fogalma sem volt arról, hogy mi folyik a környezetükben. Arcvonásaikon és cselekedeteiken

is látszott, hogy nyugtatókon, és más gyógyszereken élnek. Sietős léptekkel sétált az író

mellé, és amikor odaért, lelassítva lépteit, nesztelenül lopózott a háta mögé. A férfit annyira

lefoglalta a nézelődés, hogy észre sem vette a mögé érkező nyomozót, aki most hirtelen a

füléhez hajolt, és elkiáltotta magát.

- Zubbonyt rá! – ijesztette meg a férfit, és harsány kacagásban tört ki, amikor meglátta,

hogy Rick rémülten ugrik egyet, és harcra készen forog körbe. Még mindig alig bírta

visszafojtani a nevetést, amikor Rick szemrehányón nézett rá.

- Nem voltál vicces! – húzta el a száját morcosan, mire Beckett rántott egyet a vállán.

- Én jól szórakoztam! Mi az, Castle? Mégsem jönnek be a szexi fehér egyenruhába bújt

ápolók? – kérdezte csipkelődve, mire Rick megint elhúzta a száját. Alig 15 perces itt

tartózkodás után rájött, hogy egy, kizárólag férfiakat ápoló intézménybe hozta a nő,

és itt csak férfi ápolók vannak, így aztán egyáltalán nem volt vevő a nő humorára,

ráadásul, még mindig azzal volt elfoglalva, hogy korábbi tréfája miatt, nyugalomra

intse szívét, és megelőzze az infarktust.

- Szívesen lelőném a poént, de az amúgy is döglött tréfát, nem lehet kinyírni – válaszolt

sértetten a férfi, majd a nő válaszát meg sem várva, folytatta, az ügyre terelve a

beszélgetést – A helyett, hogy engem piszkálsz, inkább beszéljünk ezekkel az

emberekkel!

- Minek? – nézett rá Kate, és tekintetén látszott, hogy teljesen feleslegesnek tartja a férfi

kérését, mire az, égnek emelte a szemét.

- Minek? Talán valamelyikük tudja, miért lépett le Oliver a kórházból, és ki akarhatta

megölni!

- Castle! Nem akarok senkit megbántani, de ők elmebetegek! Nem hinném, hogy

bármi fontosat tudnának mondani! – rázta meg kételkedve a fejét Kate, mire Rick

magabiztosan mosolyodott el.

- Akkor figyelj! – kacsintott a nőre, majd a terem közepére sétált, Kate pedig, kezét

összefonva mellei előtt, kíváncsian várta a következő lépést. -–Hé, emberek! -–

kiáltotta el magát Castle, mire Kate megforgatta a szemét, a teremben lévő betegek

pedig, érdeklődve fordultak felé, kivéve azokat, akik a televíziót bámulták. Még a

sarokban álló férfi is abbahagyta a ringatózást, és most tátott szájjal meredt az íróra,

az pedig, folytatta -– Ki ismerte maguk közül Oliver Shapiro-t? -–kérdezte Castle,

mire legalább hatan emelték fel a kezüket. Rick diadalittas mosolyt küldött a most

meglepetten figyelő nyomozó felé, majd határozottan tette fel a következő kérdést -

–Ki tudott arról, hogy szökni készül? – megint csak hat ember tette fel a kezét. Kate

nagyot sóhajtott, majd ellökve magát a faltól, ahol eddig támaszkodott, a vidáman

vigyorgó íróra nézett, majd az ápoltak felé fordult.

- Ki akar gőzmozdony lenni?! – csendült fel lágy hangján a harmadik kérdés,

mire megint ugyanaz a hat ember emelte fel a kezét, ő pedig „én megmondtam”

pillantással nézett az elkedvetlenedő íróra, aki morcosan húzta el a száját – azt hiszem,

túltárgyaltuk! – jegyezte meg Kate, majd a kijárat felé indult, miközben tovább

beszélt – inkább foglalkozzunk azzal, amit Hank mondott. Állítása szerint, Shapiro

poszt-traumatikus stressz szindróma miatt került az osztályra, de amióta szedte a

gyógyszereit, javulást mutatott. – ismertette a mellette sétáló Castle-el, amit megtudott

az ápolótól – egyetlen rokona van, a nővére, akivel hetente egyszer beszélt telefonon.

- Mitől volt PTSS-e? – kérdezte kíváncsian az író, mire Kate megrázta a fejét.

- Katonaként szolgált, talán oda vezethető vissza, de Hank sem tudta megmondani. –

magyarázta Kate. – talán a nővérétől megtudjuk!

- Oh, már csak Hank? – kérdezte féltékenységgel a hangjában Rick, mire Kate

meglepetten fordult felé.

- Így hívják, Castle!

- Apátlan, anyátlan, és egy bokorban találták, ugye? Oh! Nem is! Farkasok nevelték,

azért nincs vezetékneve! Vagy… - sorolta gúnyosan csengő hangon az író az okokat,

amiért a nő a keresztnevén szólíthatta a fiatal ápolót, mire Kate megtorpant.

- Hagyd már abba! – villant dühösen a szeme, és éppen folytatta volna, amikor valaki

hirtelen megragadta a karját, és erősen megrántotta.