A múlt démonai 6. rész

6. rész

Kate agyában vadul kergették egymást a gondolatok, ahogy felidézte magában, mit mondott

neki Hank, az elmegyógyintézet ápolója. Állítása szerint, Oliver minden héten egyszer

felhívta a nővérét, Jasmine viszont azt állítja, mióta a kórházban volt, nem tartották a

kapcsolatot. Ahogy most az íróra nézett, tudta, az ő fejében is ugyanazok a kérdések

pörögnek.

- Beszéltünk a kórház ápolójával, azt mondta, Oliver minden héten felhívta magát

egyszer – jegyezte meg óvatosan Kate, mire Jasmine értetlenül nézett vissza rá, és

megrázta a fejét.

- Nem tudom, kinek telefonálhatott az öcsém, de nekem biztosan nem! Legalább fél

éve nem beszéltem vele, azóta, hogy bevitettük a férjemmel a klinikára. – felelte, és

szégyenkezve hajtotta le a fejét, mintha az ő hibája lett volna, hogy odakerült.

- Miért kellett a klinikára vitetni? – kérdezte most Castle, aki végre képes volt

elszakítani pillantását a szőke, göndör fürtös kislányról.

- Az öcsém katonaként szolgált, és két évet töltött kint Afganisztánban. – mesélte a nő

szomorúan – amikor hazajött, boldogok voltunk, és természetes volt, hogy nálunk fog

lakni, de aztán… - csuklott el a hangja, majd erőt véve magán folytatta – rá kellett

jönnünk, hogy már nem ugyanaz, mint aki Afganisztán előtt volt. Megváltozott.

- Hogy érti, hogy megváltozott? – csapott le a szóra Beckett, miközben egy pillanatra

ő is a kislány felé nézett, akit már nem a televízió kötött el, sokkal inkább a vendégek

felől érdeklődött. Hatalmas kék szemeit rájuk emelte, és kíváncsi tekintettel méregette

először az írót, majd a nyomozónőt, aki akaratlanul is rámosolygott, mire az,

visszamosolygott rá, és elővillantak hófehér tejfogacskái, mellyel még szélesebb

mosolyt varázsolt Kate ajkára, aki akaratlanul is elképzelte, vajon, ha Castle-nek és

neki lenne egy közös gyermeke, talán éppen ilyen kék szemei lennének.

- Azelőtt kedves volt, nyitott személyiség, aki könnyen barátkozott másokkal –

szakította ki Kate-t a pillanatból a nő hangja, mire erőnek erejével kivonta magát

a kék szemek pillantásából, igyekezve kiűzni a képet, mely megjelent lelki szemei

előtt, és ismét Jasmin-re koncentrált, aki tovább beszélt. – miután hazajött azonban,

zárkózott lett, és nem lehetett vele beszélgetni, keveset mosolygott, attól pedig

egyenesen dührohamot kapott, ha a katonaság került szóba. Később a rohamok

egyre gyakoribbak lettek, amikor pedig Walter-ra, a férjemre támadt, elvitettem a

rendőrséggel, ahol pszichiátert kellett hívni hozzá – buggyant ki még egy könnycsepp

a zöld szemekből. – Akkor állapították meg, hogy PTSS-e van, és beutalták egy

klinikára.

- Mi váltotta ki nála a betegséget? – kérdezte Kate, majd döbbenten tapasztalta, hogy

a kislány közelebb sétál hozzájuk. Megállt előtte, majd ráemelte hatalmas szemeit,

elmosolyodott, és szó nélkül mászott fel az ölébe. Beckett tanácstalanul nézett először

a rájuk mosolygó édesanyára, majd Rick-re, de azonnal elkapta tekintetét, amikor

meglátta, hogy a kék szemek milyen ábrándosan néznek vissza rá. Mintha a férfi

fejében is ugyanazok a gondolatok suhantak volna végig kettejükről, ami korábban

neki. Eközben a kislány kényelmesen elhelyezkedett az ölében, majd a hasát átfogó

finom ujjakra koncentrálva kezdett el játszadozni Kate kezeivel, aki érezte, hogy szíve

olvadozni kezd az érzéstől.

- Nem tudom, sosem beszélt róla – rázta meg fejét a nő, ezzel ismét magára vonva

a nyomozó, és Rick figyelmét, aki eddig a pillanatig elbűvölten figyelte szerelmét,

ahogy a kislánnyal foglalkozik. Nem tudta kivonni magát a varázslatból, melynek

tanúja volt, és szívébe fájdalom mart, ha belegondolt, hogy milyen gyönyörű jövőtől

fosztotta meg magukat egyetlen szóval Kate. – az orvosának nyilván elmondta, de őt

kötötte az orvosi titoktartás, így nem avatott be minket.

- Ki kezelte? – kérdezte Kate, majd amikor a nő megmondta a férfi nevét, Kate elővette

a telefonját, és szöveges üzenetben kérte társait, hogy ennek a nyomnak is nézzenek

utána, miközben mosolyogva figyelte, hogy az ölében türelmesen, kényelmesen

üldögélő kislány, apró ujjacskájával böködni kezdi a telefon kijelzőjét. - Tud valakit,

akinek esetleg konfliktusa lett volna az öccsével?

- Olyanról, egyről sem, aki megölte volna – nézett maga elé töprengve a nő, majd

hirtelen felemelte a fejét, és izgatottan nyelt nagyot – de volt egy fickó, aki úgy három

hónappal ezelőtt járt nálunk, és Olivert kereste. Azt mondta, van egy elintézetlen

ügyük!

- Emlékszik a nevére?

- Nem mutatkozott be, de láttam már korábban – állt fel most a nő a fotelből, és a

televízió melletti asztalhoz lépett, melynek fiókjából egy fényképet vett elő, és

Kate felé nyújtotta. A képen az áldozat volt látható, ahogy egy 35 év körüli férfit

karol át, katonai egyenruhában. Mindketten mosolyogtak annak ellenére, hogy a

fotó hátterében látni lehetett, hogy a kép Afganisztánban készült, Jasmine pedig

tovább mesélt – a képet még Oliver küldte, alig két hónappal azután, hogy kikerült

Afganisztánba.

- Elkérhetném ezt a fotót? – kérdezte Kate, mire a nő bólintott, a nyomozó pedig indulni

készült. Finoman emelte fel a kislányt az öléből, de amikor le akarta tenni, szorosan

átfonta a nyakát, és sírásra görbült a szája.

- Elmész? – kérdezte kíváncsian, mire Kate meghatottan mosolyodott el, és bólintott, az

édesanyja pedig átvette tőle a kicsit.

- A néninek és a bácsinak még rengeteg a dolga, hagyd őket kicsikém – szorította

magához a nyafogó gyereket, a két vendég pedig elköszönt, és távoztak. Az utat

a kapitányságig szótlanul tették meg. Egyikük sem akarta megtörni a csendet,

mindketten a kislányra gondoltak, és arra, vajon milyen közös jövő várt volna rájuk.

A kapitányságra érve, azonnal Ryan és Javi sietett eléjük. Kevin jegyzettömbjét

lobogtatva a kezében lépett oda, és köszönés nélkül vázolta, amit megtudtak felettesük

távollétében.

- Utánanéztünk az áldozatnak, és beszéltünk az elöljáróival is – kezdett bele az

ismertetésbe Ryan – 33 éves, és 10 éve szolgált katonai felderítőként. A felettesei azt

mondják, hogy jó katona volt, megbízható és precíz. Két évet szolgált Afganisztánban,

ahol egy alkalommal megmentette a századát egy merénylettől. Semmi gond nem volt

addig, amíg végül egy akció balul sült el, és egy társa életét vesztette, ő pedig magát

hibáztatta miatta. Az orvosa egyébként erre vezette vissza a PTSS-t is!

- Meg volt róla győződve, hogy nem végzett elég jó munkát a felderítésnél, és ezért

futhatott bele a század egy al-kaida támadásba. – vette át a szót most Javi, ők pedig

érdeklődve hallgatták – a vizsgálat kimutatta, hogy nem hibázott, és a katonai

ügyészség is felmentette a gondatlanság vádja alól, de az ezredese szerint, képtelen

volt ezt követően tovább ellátni a munkáját, ezért hazaküldték regenerálódni egy

kicsit.

- Ki halt meg a bevetésben? – kérdezte tollát pörgetve Beckett, mire Javi a fehér

táblához lépett, és feltett egy képet, mely egy fiatal, barna hajú, vidám mosolyú, szinte

kölyök képű férfit ábrázolt, katonai egyenruhában, tányérsapkával a fején.

- Albert Carter, 22 éves volt, amikor meghalt, és mindössze fél éve volt a katonaság

kötelékében. – válaszolt Javi, mire Kate egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy ismét

szembesült az élet kegyetlen, ördögi oldalával. – A többi katona szerint, a bátyja,

Eric Carter viselte a legnehezebben, egy alkalommal össze is verekedett Oliverrel.

– folytatta Javi, majd egy újabb képet vett elő, és egy 35 év körüli férfit ábrázoló

fotó került fel Albert képe mellé, szintén katonai egyenruhában, több kitüntetéssel a

mellkasán, szintén tányérsapkában.

- Egy pillanat! – állt fel az asztalról Kate izgatottan, amint meglátta a fotót, miközben a

kezében lévő mappából ő is elővett egy fényképet – Ő az áldozat bátyja? – kérdezte,

majd feltette a képet – kinek tűnik ismerősnek? – tette fel a költői kérdést, mire

mindannyian sokat mondón néztek össze, ő pedig folytatta – Foglaljuk össze! Adott

egy PTSS-ben szenvedő volt katona, akinek meggyőződése, hogy legjobb barátja, és

katonatársa fiatal öccse az ő hibájából halt meg. Az összetört báty felkeresi a férfit,

akinek a nővére elmondja, hogy egy klinikán kezelik, majd az áldozat hetente egyszer

telefonon beszél valakivel, nem sokkal később pedig holtan találjuk, zsebében egy

cetlivel, hogy beszélniük kell. Csak nekem tűnik egyértelműnek a dolog? – nézett

most Kate a társaira, akik egyetértőn bólogattak, majd azonnal asztaluk felé vették az

irányt, Beckett pedig elmosolyodott az összhang láttán. Mondania sem kellett, hogy

a két férfi azonnal értse, nézzenek utána a fickónak. Ő maga mélyet sóhajtott, majd a

pihenő felé indult, hogy egy forró feketét készítsen magának. Volt egy olyan érzése,

hogy még messze van az az idő, amikor végre hazamehet. Mivel érezte, hogy egyre

melegebb a blézer, amit visel, egy laza mozdulattal csúsztatta le vállairól, és hanyagul

az egyik székre dobta, majd összehúzott szemmel vizsgálta meg karja felső részét, ami

kilátszott a rövid ujjú ingből, melyet viselt.

- Kate… mondd, hogy ezt nem én okoztam! – csendült fel most Rick riadt hangja, és

ahogy a nő meglepetten ránézett, pillantása találkozott az aggodalomtól csillogó kék

szemekkel, amely most ismét a karján látható lilás színben pompázó foltra vándorolt,

majd becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb sétálva, finoman simított végig a

zúzódáson.