- Nem tudok tovább színlelni! - tört fel Kate-ből elementáris erővel a vallomás, mire Rick hangja elakadt, és értetlenül nézett a nőre.
- Színlelni? Mit? - kérdezte a férfi, miközben közelebb lépett feleségéhez, és meglepetten látta, hogy a nő kissé távolabb lép tőle.
- Azt, hogy boldog vagyok veled... - felelte Kate halkan, és Rick azt hitte, rosszul hall. Amikor felfogta a szavak értelmét, szíve vad dobogásba kezdett, gyomra pedig görcsbe rándult.
- Úgy érted... boldogtalan vagy a házasságunkban? - kérdezte lassan kiejtve a szavakat, miközben reménykedve figyelte a nő arcát, hogy felfedezzen rajta egy kis huncut mosolyt, mely megmutatná neki, hogy a nyomozó csak a bolondját járatja vele.
- Nézd, azt hittem, menni fog! Azt hittem, működhet, de nem megy! Mi ketten nem ugyanazt akarjuk - záporoztak a bántó szavak Kate szájából, és Rick szíve minden egyes szónál fájdalmasabban dobbant, ahogy rájött, a nyomozó nem tréfál, mindent komolyan gondol - én már nem tudok úgy tenni, mintha olyan lennék, amilyennek látni akarsz!
- Mégis miről beszélsz?! - vált most már az író hangja is ingerültté, miközben tekintetében félelem csillogott.
- Arról az életről, amit megálmodtál nekünk! Házasság, gyerek, talán még egy kutya is... de ez nem az az élet, amit én szeretnék! Belefáradtam, hogy olyasmiért küzdjek, amit nem is akarok igazán! - emelte fel a hangját most már Kate is, miközben érezte, hogy szemébe könnyek gyűlnek, de folytatta - Én nem akarok gyereket, Castle! Sem tőled, sem mástól! A régi életemet akarom! - fűzte hozzá, és szavai ostorcsapásként érték az írót, aki egyre fehérebbé vált, ahogy hallgatta feleségét, a nőt, akit mindennél jobban szeretett, aki éppen most vallotta be neki, hogy nem teszi boldoggá.
- De... de azt mondtad, te is szeretnél közös babát... - dadogta kétségbeesetten Rick, aki még mindig abban bízott, hogy ez egy rémálom, amiből csak hamar felébreszti majd felesége telefonja, ő pedig szorosan hozzábújhat, megkönnyebbülve, hogy visszatért a való világba a pokolból.
- Hazudtam! - csattant a nyomozó hangja - Ezt mondtam, mert ezt akartad hallani! De elegem van Castle! Elfáradtam a színjáték során! Ez az egész... - mutatott körben az otthonuknak hívott lakásban Kate - nem én vagyok!
- Igent mondtál - hallotta most Rick reményvesztett, csendes hangját a nyomozó - Én hajlandó lettem volna rád várni, amíg készen állsz, de te azt mondtad, a feleségem akarsz lenni! Mi változott egy év alatt?!
- Én! Én változtam, és nem tetszik, amivé váltam! - sóhajtott nagyot a nő, miközben idegesen túrt bele lágy hullámokban vállára omló hajába - Tudtam, mennyire akarod a babát, és megtettem mindent, hogy boldoggá tegyelek, de már nem bírom tovább! - folytatta Kate, és látta a férfin, hogy minden egyes szavával mély sebeket üt, melyek sosem fognak begyógyulni - Ez nem én vagyok! Sokat gondolkodtam, és...
- Ne mond ki, Kate! Próbáljuk megoldani, csak ne mond ki, mert az visszafordíthatatlan lesz... - vágott közbe könyörögve a férfi, de Kate elfordult, hogy ne lássa férje szemében a könnyeket, és szinte suttogva fejezte be megkezdett mondatát.
- El akarok válni, Castle... - csendült fel hangja halkan, és szinte látta maga előtt a fájdalmas kék tekintetet.
- Ezt nem mondhatod komolyan! - tört fel az író ajkáról gyötrelmesen, de Kate úgy tett, mint aki nem is hallotta. Keze már a kilincsen volt, és anélkül szólalt meg, hogy megfordult volna.
- Ma este már Lanie-nél alszom, és addig ott leszek, amíg nem találok magamnak egy lakást. A holmimért majd később eljövök - fűzte még hozzá, majd szó nélkül elhagyta a közös otthonukat, Castle pedig hitetlenkedve nézett utána, majd erőtlenül rogyott a fotelba.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés