A múlt démonai 20. rész

20. rész

Beckett tisztában volt vele, hogy nem fair, amire készül. Először eltaszítja maga mellől a férfit, többször is hangoztatva, hogy nem kezdhetik újra, majd amikor az, találna valakit, aki megadhatná neki azt, amire ő képtelen, nem tudja elengedni, és épp arra készül, hogy megkérje, mondja le a vacsorát. Nem volt fair, és egyáltalán nem volt tisztességes sem, hiszen, ha Rick le is mondja a meghívást, akkor sem ígérhetné meg neki, hogy az est hátralévő részét együtt töltik. Mégis, most, ebben a pillanatban, amikor az író menni készült, ő szinte kényszert érzett arra, hogy megállítsa. Nagyot nyelt, majd minden bátorságát összeszedve emelte fel kérlelő tekintetét a férfira.

-          Tudom, hogy, amit kérek… - fogott volna hozzá, de ebben a pillanatban megszólalt a férfi zakójának belső zsebében a telefon. Castle, mintha észre sem vette volna, átható kék tekintetét továbbra is várakozással vegyes izgatottsággal fúrta a zöldes-barna szemekbe. Érezte, hogy valami fontosat akart neki mondani a nő, valamit, ami kettejükkel kapcsolatos, talán éppen azt szerette volna kérni, hogy maradjon vele, és nem hagyhatta, hogy ezúttal az ő telefonja szakítsa meg a pillanatot. – A telefonod – jegyezte meg halkan, lemondó sóhajjal Kate, miközben nyitott tenyérrel mutatott a férfi zakója felé.

-          Nem számít – rántott a vállán egyet Rick, és rá sem hederítve a hangosan zenélő készülékre, továbbra is fogságban tartotta a nyomozó tekintetét – Mit szeretnél kérni? Mire kérsz, Kate? – sürgette izgatottan szerelmét, mert hallani akarta tőle, hogy maradjon vele. Beckett úgy tűnt, megfontolja, hogy folytassa-e, amit elkezdett, végül nagyot sóhajtott, és kissé hátrébb lépett a férfitól.

-          Vedd csak fel, amit mondani akarok, ráér – jelent meg szomorúság a szemében, mire Rick halkan szitkozódva, türelmetlen mozdulattal rántotta elő telefonját, és mérge csak még nagyobb lett, ahogy felfedezte, hogy esti vacsorapartnere keresi, melyet nyilván Beckett is észrevett, mert arca hirtelen zárkózottá vált, és helyet foglalt a székében.

-          Castle! – emelte füléhez a készüléket Rick, de pillantását egy percre sem vette le a nyomozó arcáról, aki ugyan úgy tett, mintha a monitort figyelné, nem tudta becsapni az írót – persze, igazad van! A címedet elfelejtetted megadni… - vett mély levegőt Rick, majd egy pillanatra tanácstalanul nézett körbe, hova jegyezhetné fel, amit a nő diktál. Meglepettségét el sem tudta volna titkolni, amikor Kate egy papírt, és tollat dugott a keze ügyébe, majd amikor tekintetük találkozott, a nő szeme könnyben úszott. Rick villámgyorsan jegyezte fel a címet, majd elköszönt meghívójától, és most, eltéve a telefont, a papírt gyűrögetve, tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra. – Kate… - szólította meg halkan a nőt.

-          Hm? – kérdezte hümmögve Beckett, de nem nézett közben az íróra. Nem akarta, hogy lássa, mennyire fájdalmasan érinti a tudat, hogy elveszítette.

-          Mondani akartál valamit… - próbálta visszahozni a korábbi pillanatot Castle, bár tudta, hogy erre vajmi kevés az esélye. Sejtése beigazolódott, amikor Kate, továbbra is meredten nézve a monitort, megszólalt.

-          Semmi, nem fontos – nyelt nagyot a nő, majd folytatta, ezúttal sokkal halkabban – érezd jól magad a vacsorán, Castle! – fűzte hozzá, majd felállt, és bögréjét megfogva a pihenő felé vette útját, magára hagyva a bizonytalanul ácsorgó férfit. Kate belépve a pihenőbe, a pultra tette a csészét, majd nehéz szívvel figyelte, ahogy az írója először a kezében lévő papírfecnire néz, majd a pihenő felé fordul, végül reményvesztetten megcsóválja fejét, és a lift irányába indul, hogy eltűnjön a szeme elől. Kate úgy érezte, hogy mázsás súly nehezedik a szívére, mely a férfi minden egyes távolodó lépésével egyre nehezebb, és nehezebb lett. Könnyei, melyeket eddig visszatartott, most akadálytalanul csorogtak végig arcán, miközben emlékei között felrémlett, egy alig három évvel ezelőtti kép, amikor a férfi, akit szeret, Ginával Hamptons-ba utazott, éppen akkor, amikor ő kész lett volna bevallani neki, hogy többet érez iránta, sokkal többet. Akkor azt hitte, ennél fájdalmasabb emléke soha nem lesz, mint végig nézni, ahogy szerelme egy másik nővel elhagyja az épületet, de most látta, hogy tévedett. Amit most érzett, messze nem volt hasonlítható ahhoz, hiszen most már tudta, mit is jelent az írót csókolni, belesimulni ölelő karjaiba, érezni, ahogy eggyé válnak, és elrepülni abba a paradicsomba, ahol még nem járt senki mással. Végül nagyot sóhajtott, és letörölte könnyeit, majd kilépve a pihenőből összeszedte minden holmiját, és hazaindult.

Castle nehéz szívvel szállt ki az ezüstszínű Mercedes-ből egy kertes ház kapuja előtt. Nem a vacsora miatt, sokkal inkább azért volt bánatos, mert tudta, jól érezte, hogy Kate valami fontosat akart neki mondani. Fejében, amióta csak eljött otthonról, folyamatosan a Jim által elhangzottak kattogtak, és szíve mélyén tisztában volt vele, hogy most nem itt kéne lennie. Mégis, a tény, hogy Beckett nem volt képes marasztalni őt, vagy elmondani az érzéseit, egyértelművé tette a számára, hogy a nő tovább akar lépni, ezért úgy döntött, igyekszik kellemesen eltölteni a ma estét egy régi barát társaságában, és nem gondolni szerelmére. Amikor a fehérre meszelt ajtó elé ért, nagyot sóhajtott, és arcára öltve egy barátságos mosolyt, bekopogtatott. Nem is kellett sokat várnia, szinte pillanatok múlva kitárult előtte az ajtó, és egy hosszú, barna hajú, négy éves forma kislány, ragyogó sötét szemekkel kíváncsian nézett fel rá. Gyanakvó pillantása először az idegenen, majd az annak kezében lévő virágra esett.

-          Mamííííí! Valaki be akar ide jönni! – kiáltotta anyukájának duzzogva, és arcán látszott, egyáltalán nem örül a vendégnek. Nem sokkal később, alig elhangzottak a nem túl kedves szavak, Eva jelent meg az ajtóban, és vidáman Rickre pillantott.

-          Szia! Már azt hittem, nem is jössz! – invitálta be szélesebbre tárva az ajtót a nő, mire Rick átnyújtotta a virágcsokrot, és beljebb lépett.

-          Ahogy látom, Melissa még mindig nem szereti az idegeneket – nevetett fel Rick, miközben megsimogatta a kislány hajcsatokkal díszített feje búbját, aki összeszorított szájjal nézett vissza rá.

-          Nem lennél a számára idegen, ha gyakrabban találkoznátok – rótta meg kedvesen a nő az írót, mire az bűnbánón elmosolyodott.

-          Tudod, hogy milyen elfoglalt vagyok – tárta szét a karját, miközben már a nappaliba érkeztek, és Eva hellyel kínálta a férfit
– Matt is mindjárt itt lesz, csak éppen a kicsit altatja. – fűzte hozzá Eva, miközben a konyhába sietett, hogy vázába tegye a virágokat, Rick pedig követte, és otthonosan mozogva kereste a bornyitót. Ebben a pillanatban egy magas, fekete hajú, 30-as éveinek végén járó, izmos testalkatú, farmerba és fehér pólóba bújt, barátságos mosolyú férfi jelent meg a konyhában, és Eva mögé lépve, átkarolta a derekát, és puhán a nyakába csókolt.

-          Remélem, nem engem tárgyaltok ki, amíg Tony-t altatom – jegyezte meg tréfásan, majd Rick felé fordult, és kezet rázva összemosolyogtak.

-          Dehogy! – rázta meg a fejét az író – ezek szerint, már egy kisfiatok is van – állapította meg tényként az elhangzottakat Rick, majd színpadiasan összerezzent – remélem, ő nem úgy üdvözöl majd, mint Melissa, amikor ekkora volt – utalt arra a bizonyos estére, amikor átvéve az akkor alig két hónapos kislányt, éppen etetés után, a csöppség lehányta.

-          Nem, ezúttal óvatosabbak leszünk! – kacsintott a nő Rickre, megismételve a kórboncteremben elhangzottakat, és most a férfi számára is nyilvánvaló volt, mire célzott akkor a nő. Még egy rövid ideig beszélgettek, majd asztalhoz ültek, és kellemes cseverészés közben fogyasztották el a vacsorát. Ez idő alatt, Melissa is megbarátkozott az idegennel, olyannyira, hogy amikor apukája fel akarta vinni a szobába, hogy lefekteti, sírásban tört ki, és csak akkor volt hajlandó szót fogadni, amikor Rick megígérte, hogy hamarosan újra meglátogatja, és akkor egy igazi rendőr nénit is magával hoz majd. Amíg Matt felvitte a kislányt, ő és Eva átsétáltak a nappaliba. – Rick, ne haragudj, ha tolakodó leszek, de mivel gyerekkorunk óta ismerlek, talán kérdezhetek valamit… te és Kate… vagyis, Beckett nyomozó… szereted, ugye? – tette fel halkan a kérdést Eva, akinek figyelmét nem kerülték el a szeme előtt lezajlott tekintetváltások, a nyomozó szemében felcsillanó féltékenység szikrája, vagy a vacsora alatt oly sokszor elszomorodó kék tekintet. Rick nagy levegőt vett, majd bánatosan nézett fel a nőre, és mesélni kezdett, nem kihagyva semmit, sem a lánykérést, sem a visszautasítást. Eva figyelmesen hallgatta, majd elmosolyodott, és csendesen megszólalt. – Talán nem az én dolgom, de mégis, mi a fenét keresel még mindig itt?! – ütötte meg a férfi vállát játékosan a nő, majd folytatta – A vak is látja, hogy odavagytok egymásért! Mégis min változtat egy nyavalyás papír? Matt és én 5 évig éltünk együtt, míg végre hajlandó voltam hozzámenni, és ezt te tudod a legjobban! – nézett szemrehányón a férfira, aki most elgondolkodott, ő pedig tovább beszélt – mi értelme annak, hogy nélküle szenvedsz, ha mellette boldog is lehetnél, házasságlevél nélkül? – tette fel a kérdést, mire Castle nagyot sóhajtott, majd hirtelen felderült az arca, és hálásan a nőre mosolygott.

-          Köszönöm! – nyomott két puszit Eva arcára, hogy aztán felkapva kabátját, sietősen távozzon. Az épp a nappaliba érkező Matt csak sután bámult a menekülő férfi felé, majd kérdőn feleségére pillantott.

-          Mit műveltél? – tette fel a kérdést számonkérőn, gyanakodva összeráncolva szemöldökét Matt, mire Eva sejtelmesen elmosolyodott.

-          Ezúttal semmi rosszat… azt hiszem – rántotta meg a vállát, majd közelebb sétált férjéhez, és megcsókolta. Csak remélni merte, hogy Beckett nyomozót nem ismerte félre, és jól látta, hogy a nő legalább annyira szerelmes az íróba, mint fordítva.

Kate csalódottan forgatta ujjai között a félig üres boros poharat. Hiába tusolt le, és bújt pizsamába, amikor hazaérkezett, mégis képtelen volt elaludni. Fejében folyamatosan az író zakatolt, hogy vajon, mit csinálhat éppen. Minden egyes pillanatban, amikor az órára nézett, eljátszott a gondolattal, hogy ő és a nő, hol tarthatnak, vagy éppen arra gondolt, felhívja valamilyen ürüggyel, de végül ezt a lehetőséget mindig elvetette. Nem akart belegyalogolni semmibe, még akkor sem, ha közben a szíve szakadt meg. Végül úgy döntött, tölt magának egy pohár bort, és olvas néhány oldalt, hátha kellemesen elfárad közben, és még aludni is tud majd. Éppen a konyhába indult, hogy eltegye a kibontott üveget, amikor kopogtattak. Összeráncolt szemöldökkel sétált az ajtóhoz, hogy kikémleljen a kukucskálón, ki lehet a kései vendég, de döbbenten nyílt el ajka a csodálkozástól, amikor felismerte, hogy Castle áll az ajtó túloldalán. Ajkát beharapva nézett végig magán, rövid sortján, és ujjatlan trikóján, miközben azon tanakodott, mit keres itt a férfi. Végül nagy levegőt vett, és igyekezve, hogy ne látszódjon rajta az öröm, kinyitotta az ajtót a férfi előtt.