A múlt démonai 1.rész

1. rész

Lanie egyik ámulatból a másikba esett, mialatt döbbenten hallgatta legjobb barátnőjét.

Kate-tel a nő lakásán ültek egymással szemben a kanapén, és a nyomozó éppen az elmúlt

időszak eseményeit mesélte el neki. Beszámolóját időnként félbeszakította, hogy kifújja

orrát, és megtörölje könnyes szemét, mialatt elmondta, hogy Rick megkérte a kezét, amit ő

visszautasított. Két hét telt el azóta, hogy a férfi elrohant a lakásáról, és Kate azóta sem tudta

feldolgozni a veszekedést, és a férfi hiányát. Minden egyes nappal jobban hiányzott neki

az író, ölelő karjai, arcvizének fanyar, mégis kellemes illata, szemének huncut csillogása.

Amikor ma átjött hozzá Lanie, és ő készült kibontani egy üveg bort, felidéződött benne annak

az éjszakának az emléke, amikor Dan-t kidobta, és szenvedélyesen szerették egymást Rickkel. Az emlék hatására teljesen összetört, és már képtelen volt úgy tenni barátnője előtt,

mintha minden rendben lenne, így végül a borral a kezükben leültek, és ő elmesélt mindent,

attól kezdve, hogy egy párt alkottak a férfival. Kate most várakozón nézett barátnőjére, aki

még mindig hitetlenkedve rázta a fejét.

- Nem mondasz semmit? – kérdezte Kate halkan, mire Lanie nagyot sóhajtott.

- Várj egy pillanatot – emelte fel a kezét színpadiasan, miközben a dohányzó asztalra

tette a borral félig teli poharat, majd folytatta – először had emésszem meg, hogy

fél évig együtt voltál a kék szeművel, és ezt elhallgattad előlem! Előlem, a legjobb

barátnőd elől, aki a legjobban drukkolt nektek…

- Lanie, sajnálom, de…

- Ne! Ne mondj semmit, megértem, és azt hiszem, tudom is, miért tetted! – szakította

félbe a megkezdett bocsánatkérést Lanie – azt viszont már tényleg nem tudom

felfogni, és megemészteni, hogy miért mondtál nemet szegény fickónak! – fúrta most

sötét szemét a nyomozó könnytől csillogó szemébe számonkérőn.

- Nem tudom! – sóhajtott reményvesztetten, és idegesen Kate. Miután Rick elment,

azonnal rájött, hogy hiba volt egyértelmű nemet mondania, de már nem tudta

visszafordítani az idő kerekét, és megmásítani döntését. – Talán… azt hiszem,

megijedtem – vallotta be szemlesütve a nő, mire Lanie türelmetlenül nézett rá.

- Megijedtél? Mégis mitől? Ne mondd nekem, hogy még mindig attól félsz, hogy

megcsal! – kereste Kate tekintetét értetlenül Lanie, de mivel a nyomozó csak némán

szuggerálta a padlót, folytatta – Az ég szerelmére, kislány! Ez a fickó megőrül érted

már több, mint négy éve! Mégis mit kellene még tennie, hogy elhidd…

- Nem benne nem bízom, Lanie, hanem magamban! – törte meg a doktornő monoton

kifakadását Kate, és ezzel a válasszal elérte, hogy a nő elhallgasson, és a mai este

folyamán már sokadjára nézzen rá döbbenten.

- Egész pontosan, mitől félsz, Kate? – kérdezte csendesen, mire Kate nagyot sóhajtott,

és ő is az asztalra tette az immár kiürült poharat. Kezét tördelve, összeráncolt

szemöldökkel nézett maga elé, és arcán látszott, igyekszik összeszedni gondolatait,

hogy el tudja magyarázni, mit is érez.

- Attól, hogy képtelen vagyok a tartós kapcsolatra! Nézd meg az életemet! – tört fel a

nyomozóból kétségbeesetten – Sem Demming-gel, sem Josh-sal nem tartott tovább az

egész néhány hónapnál! Mi van akkor, ha Rick-kel is csak néhány hónap boldogság

jut! Ráadásul mindkét esetben én voltam az, aki végül kitáncolt! – buggyant ki egy

újabb könnycsepp a nő szeméből, és Lanie szomorú tekintettel, együtt érzőn simogatta

meg barátnője karját.

- Arra még nem gondoltál, hogy azért táncoltál ki, mert a lelked mélyén érezted,

hogy nem hozzájuk tartozol? – tette fel a kérdést barátnőjének, mire Kate bánatosan

sóhajtott, ő pedig tovább beszélt – Kate, az első pillanattól kezdve, hogy együtt

láttalak benneteket, tudtam, hogy egymásnak teremtettek titeket. Miért nem beszélsz

vele, és mondod el neki is, mitől félsz?

- Próbáltam – rántotta meg a vállát Beckett, miközben újabb papír-zsebkendőért nyúlt,

és kifújta orrát – Megpróbáltam felhívni, de kikapcsolta a telefonját. Martha azt

mondta, Hamptons-ba ment.

- Miért nem mész utána? – vetette fel a lehetőséget a nő, de Beckett határozottan rázta

meg a fejét.

- Az, hogy két hete nem hajlandó felvenni nekem a telefont, egyértelművé teszi, hogy

nem akarja hallani a magyarázatomat! – jelentette ki, majd folytatta, ugyanolyan

magabiztosan – De már nem is érdekel! – rántotta meg ismét a vállát, és most már

nyugodtabban nézett barátnője aggódó tekintetébe – Azelőtt is volt életem, hogy őt

megismertem, ezután is lesz! Majd jól leszek… idővel – tette hozzá halkan, de Lanie

meghallotta, és szomorúan könyvelte el magában, hogy ezt Kate sem gondolhatja

komolyan. Mivel azonban látta barátnőjén, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, nem

fűzött hozzá megjegyzést.

- Ha bármiben segíthetek…

- Igazából, volna valami – hallotta meg Kate kissé bizonytalan hangját Lanie, mire

várakozásteljesen nézett rá, ő pedig folytatta – néhány holmim még Castle-nél van,

segíthetnél elhozni a lakásáról.

- Félsz, hogy ha kettesben találkozol vele, nem tudsz ellenállni neki? – próbálta kicsit

humorral oldani a hangulat búskomorságát a doktornő, de Kate még csak el sem

mosolyodott.

- Nem. Ettől nem kell félnem, tudom, hogy nincs itthon. Egyszerűen csak kell valaki,

aki…

- Értem! Mikor indulunk? – pattant fel azonnal Lanie a kanapéról, Kate pedig hálásan

mosolygott rá, amiért nem kellett befejeznie a megkezdett mondatot, alig fél óra

múlva pedig, már Castle lakása felé tartottak.

Kate unottan pörgette ujjai között a tollát, ahogy a korábbi gyilkossági ügyének jelentését

olvasta át, majd amikor végzett, kezébe fogta az aktát, és egyenesen a kapitány irodájába

ment. Magában elmormolt egy imát, amiért felettese éppen nem tartózkodott benn, majd

gyorsan letette az iratot, és már ott sem volt. Az utóbbi időben még feszültebb lett közöttük

a hangulat, amióta a kapitány rajtakapta, hogy az asztala előtt gúnyolódik. Az sem segített

a helyzeten, hogy napjában többször is elmondta, mennyire örül, hogy a firkász, ahogy

ő nevezte, már nem lábatlankodik az ő kapitányságán, amivel sikerült minden egyes

alkalommal fájó sebeket feltépnie a nyomozó lelkében. Egy hét telt el azóta, hogy Kate

mindent elmondott Lanie-nek, de az íróval még mindig nem sikerült felvennie a kapcsolatot,

igaz, azóta nem is próbálta. Elhatározta magában, hogy túllép a férfin, elfelejti, hiszen biztos

volt benne, hogy Rick visszatér majd korábbi életéhez. Éppen visszahuppant asztala mellé,

amikor Ryan és Espo jelentek meg, és kérdőn pillantottak rá.

- Mi kell? – nézett rájuk felhúzott szemöldökkel, és figyelmét nem kerülte el, hogy

Ryan oldalba böki Espo-t, aki viszont figyelmeztető pillantást küldött társa felé. Kate

csakhamar megelégelte a dolgot, és türelmetlenül köszörülte meg torkát – srácok!

Bökjétek már ki!

- Szóval… mi csak arra gondoltunk, hogy Castle… - kezdett bele kínosan feszengve

Ryan, mire Espo égnek emelte tekintetét, és úgy döntött, átveszi a szócsövet társától.

- Merre kódorog az árnyékod? – csapott egyenesen a közepébe Javi, de azonnal meg is

bánta, ahogy meglátta a fájdalmat egy pillanatra átsuhanni felettese arcán. Nem kellett

sokat töprengeni, főleg azok után, hogy tudta a két szerelmes egy párt alkot, hogy

rájöjjön, ha a férfi már harmadik hete nincs itt, akkor nyilván összevesztek valamin.

Kate éppen szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor Gates jelent meg.

- Gyilkosságot jelentettek a „Star” bowling pályáról! Kapják össze magukat, és lássanak

munkához! – dörrent az utasítás.

- Juj, nehogy öt percnél többet ücsörögjünk, mert vége lesz a világnak! – morgott az

orra alatt Javi, és Kate cinkosan összenevetett Ryan-nel, míg a férfi tovább duzzogott

– rabszolgahajcsár! – fűzte hozzá mérgesen, mire ismét Gates hangja csendült fel.

- Azt hiszi, nem hallom?! Remélem, a nyomozás során is olyan fürgén jár az esze, mint

most a nyelve, Esposíto nyomozó! – csattant a Vaslady, mire mindhárman fejüket

lehajtva nyúltak a kabátjukért, és a lift felé vették az irányt. Menet közben Kate még

hallotta, ahogy Ryan Javinak suttog.

- Most akkor, hol van Castle? – kérdezte halkan, és Beckett nagyot nyelve fülelt Javi

válaszára, ami nem is késlekedett sokáig.

- Fogd be! – intette le társát, aki zavartan hallgatott el, Kate pedig elfojtott egy mosolyt.

Tisztában volt vele, hogy Javi rájött arra, miért nincs itt az író. Ebben a pillanatban

kinyílt a liftajtó, és ahogy nagy lendülettel belépett, egy izmos férfitestnek ütődött,

majd érezte, hogy két erős kéz fonódik karjára, így megakadályozva, hogy az ütközés

erejétől hanyatt essen, amikor pedig zavartan felemelte fejét, hogy megnézze, ki a

kezek tulajdonosa, tekintete egy ragyogó kék szempárral találkozott.