A múlt démonai 18. rész

18. rész

Jim zavartan köszörülte meg torkát, miközben a megfelelő válaszon töprengett. Soha életében nem hazudott a lányának, és most sem szívesen tette volna meg, de tudta, ha véghez akarja vinni, amiben megállapodtak a doktornővel, akkor el kell titkolnia jövetele igazi okát. Ismerte a lányát, tudta, hogyan reagálna, ha megtudná, miről beszélgetett Rick-kel. Ezzel a halálos ítéletet mondaná ki a szerelmesekre, hiszen Kate büszkesége sosem viselte el, hogy beleszóljanak az életébe, már kislány korában sem. Éppen szóra nyitotta a száját, hogy nehezen, de választ adjon, amikor Rick hangját hallotta meg, közvetlenül maga mellett.

-          Édesapád hozzád jött, de mondtam neki, hogy egy gyanúsítottért mentél. – mentette meg az apát Rick. Amikor Jim hezitált Kate kérdését hallva, azonnal rájött, hogy közöttük a viszony olyan lehet, mint közte és Alexis között. Mivel ő sosem hazudott lányának, feltételezte, hogy Jim sem, és nem akarta, hogy most kelljen elkezdenie.

-          Miért nem az asztalomnál vártál meg? Mit kerestél a pihenőben? – jött az újabb kérdés a nyomozótól, mire Jim megint segélykérőn pillantott tettestársára, Rick pedig megrántotta a vállát.

-          Megkínáltam egy kávéval, és gondoltam a pihenőben kényelmesebben várna rád, mint idekint. – jött a könnyed felelet, mire Kate gyanakodva mérte végig a szívének két legfontosabb embert. Volt egy olyan érzése, hogy eltitkolnak előle valamit, és úgy döntött, kiugrasztja a bokorból a nyulat.

-          Miért kerestél? – nézett ismét apjára, akit ezúttal nem segíthetett ki az író.

-          Csak beszélgetni akartam – hangzott az őszinte felelet, és Jim megkönnyebbülve állapította meg, hogy nem is hazudott, hiszen valóban beszélgetni jött ide.

-          Még sosem kerestél fel a munkahelyemen, apa – lépett közelebb, kutató tekintettel a nyomozó a két férfihoz, és Rick érezte, hogy ettől a pillantástól izzadni kezd. Ismerte már ezt a tekintetet. Pontosan így nézett a nő minden gyanúsítottra a kihallgatóban, akiket sosem irigyelt ezért a kegyért, így tudta azt is, hogy Kate megérzett valamit a titkukból.

-          Gondoltam, éppen itt az ideje, hogy meglátogassalak, de talán valóban nem kellett volna – bökött fejével a kihallgató szoba felé Jim, és arcára düh költözött, ahogy felidézte magában, hogyan beszélt lányával az a férfi, akit bilincsbe verve hoztak be. – ezek mindig ilyenek?

-          Többnyire – rántotta meg a vállát Kate, így jelezve, hogy leperegnek róla a szitkok – de miért kerestél?

-          Mondtam már, csak beszélgetni jöttem, de látom, rengeteg a dolgod, így megyek is – emelte fel mindkét kezét Jim, majd gyorsan megölelte lányát, két puszit nyomott az arcára, amit a nyomozó meglepetten viszonzott, és sietve a lift felé indult.

-          De… - dadogta Kate, de már csak apja hátának intézte a szavait, majd szemét összehúzva, gyanakodva fordult a Jim után, elrévedt tekintettel bámuló író felé. – Castle! – csattant a hangja fenyegetőn, mire Rick szemöldöke a magasba szaladt, és nagyot nyelve nézett a nőre. – mit keresett itt az apám?

-          Most mondta… téged, de te ugye, nem voltál itt, és én gondoltam… - hadarta egy levegővel a férfi, miközben igyekezett ártatlan arcot vágni, de nyilván nem járt sikerrel, mert Kate most közelebb lépett hozzá, és úgy felelte.

-          Nem hiszek neked. Pontosan tudom, mikor hazudsz! Ha megtudom, hogy kettőnk dolgába bevontad az apámat, az életben nem állok szóba veled! – vetített a férfi elé sötét jövőt magabiztosan, és keményen a nyomozó, mire Rick állta a tekintetét, és jobb kezét a szívére téve válaszolt.

-          Esküszöm, hogy én nem vontam be a kapcsolatunkba apádat! – hangsúlyozta ki az „én” szót Rick, és alig bírta elrejteni elégedett mosolyát a tényre, hogy nem hazudott a nőnek, de az igazat sem árulta el.

-          Ajánlom is, hogy ne merészkedj ilyen messzire! – húzta össze a szemét fenyegetőn Kate, majd a választ meg sem várva a kihallgató felé indult, Rick pedig hatalmas sóhajjal követte, miközben igyekezett kiűzni fejéből a Jim szájából elhangzott szavakat. Tudta, hogy előbb-utóbb át kell gondolnia, amit a férfi mondott, ahogy azt is tudta, hogy igaza van, mégis egy nyugodtabb helyre, és magányra volt ehhez szüksége. Most viszont, a nő után kellett mennie, hogy segíthessen a nyomozásban, így háttérbe szorítva érzéseit lépett be a helyiségbe, ahol Bob Morris türelmetlenül dobolva lábával már várta őket. Kate hanyag, ráérő mozdulattal dobta a férfi elé a mappát, majd Rick-kel egyetemben helyet foglalt vele szemben. Castle undorodva nézett az orvosra, aki a Hippocrates-i esküt megszegve, valószínűleg emberek tucatjait ölte meg, ahelyett, hogy meggyógyította volna őket. Morris tekintete villámokat szórt, ahogy a mappát nyugodtan lapozgató nyomozót figyelte, ujjait pedig egyre idegesebb ritmusban táncoltatta.

-          Meddig akarja még húzni az idegeimet? – törte meg a csendet a férfi, mire Kate elfojtott egy mosolyt. Az, hogy Morris szólalt meg elsőként, máris az ő kezébe adta az irányítást.

-          Dr. Morris, ha jól látom, korábban belgyógyászként dolgozott egy közkórházban, ahonnan egy műhibaper után távozni kényszerült – hagyta figyelmen kívül a kérdést ösztönösen Beckett, mire a férfi feszengeni kezdett, és meglazította nyakkendőjét, mely nem kerülte el a vele szemben ülők figyelmét.

-          Igen, elkövettem egy hibát, évekkel ezelőtt. No és? – rántotta meg a vállát látszólag flegmán, de testtartásán, és arcán látszott, hogy még mindig nem békélt meg a lelkiismeretével.

-          Egy hibánál azért jóval többet – szólalt meg Castle most először, mióta a kihallgatóba léptek – az akták szerint, a mortalitási statisztikája az egekben volt. Gyakorlatilag hullottak a betegei, mint a legyek – húzta el a száját az író, mire Morris idegesen nedvesítette meg kiszáradt száját, és megtörölte gyöngyöző homlokát.

-          Elismerem, hogy abban az időben a magánéleti problémáim a munkámra is kihatottak, de mi, orvosok is emberek vagyunk, és előfordul, hogy tévedünk! – védekezett hevesen gesztikulálva a férfi, és mozdulatai, szavai egyértelművé tették, hogy nem most teszi ezt először.

-          Csak hogy a maga tévedése emberek életébe került! – csapott az asztalra Beckett határozottan, mire Morris összerezzent, és már nyoma sem volt a néhány perccel korábban, a liftnél kiabáló embernek.

-          Jó, hibáztam, többször is! Ezért vagyok itt? Visszamennek Ádámig és Éváig, hogy az összes bűnömért meglakoljak? Kik maguk? Scrooge szellemei? A múlt, a jelen és a jövő?! – emelte meg egyre inkább a hangját a férfi, mire Kate szeme résnyire szűkült.

-          Szellemeket akar?! Rendben, kezdjük a múlttal! Magyarázza meg, hogyan úszhatta meg, hogy a maga keze alatt több ember halt meg, mint bármelyik más orvosnál! Most jöjjön a jelen: meséljen az elektrosokk kezelésről, melyet feleslegesen alkalmaz olyan pácienseknél, akiknek a diagnózisa azt egyáltalán nem indokolja, és akik kivétel nélkül inzulin-túladagolásban haltak meg, de a kartonjukon szívelégtelenség szerepel! Ha pedig a jövő szellemére kíváncsi, maga elé vetítem azt is – emelte meg Kate is a hangját egyre jobban, és élvezettel figyelte, ahogy az orvos egyre fehérebbé válik, ő pedig folytatta – egy sötét zárka, életfogytiglan! A cellatársai pedig olyan férfiak, akik örömmel fogadják az esküjüket megszegő orvosokat!

-          Álljon már meg! Fogalmam sincs, miről beszél! Igen, elismerem, hogy amíg a közkórházban dolgoztam, elég sok betegem életét vesztette, és igen, elismerem azt is, hogy megúsztam ezeket az eseteket! – vágott közbe Morris, miközben idegesen túrt bele őszes hajába – de a múltam miatt nem vádolhatnak mostani gyilkosságokkal!

-          Pedig éppen ezt tesszük! – világosította fel Rick készségesen, majd Kate vette át a szót.

-          Meséljen az elektrosokkról! Mi indokolta?

-          Semmi… pontosabban, egy újfajta kezelést akartam szabadalmaztatni.

-          Az a kis tény nem zavarta, hogy az elektrosokk terápiát már 1930-ban felfedezte valaki, és használták is? Nem néz ki fiatalnak, de azt első pöccre megmondom, hogy nem maga volt – gúnyolódott Rick, mire az orvos csak nagy levegőt vett, és arcán látszott, hogy lenyelte a nyelve hegyére kívánkozó megjegyzést.

-          Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy elsősorban unipoláris és bipoláris depressziót gyógyítottak vele, ha már a gyógyszeres kezelés nem használt. De az én módszerem éppen ettől lett volna új, hogy más betegségeknél is alkalmaztam volna! – élénkült meg a tekintete az orvosnak, és most már egyre inkább egy tudós, semmint egy orvos ült velük szemben.

-          Például PTSS esetében? – szúrta közbe nyugodtan a kérdést Kate, mire Morris izgatottan nézett rá.

-          Igen! Pontosan! Tudom, hogy hatásos lett volna, és hogy áttörést értem volna el a pszichiátriában…

-          Azzal, hogy a betegei egytől, egyig meghaltak közben? – szakította félbe Beckett hideg tekintettel a férfit, aki most értetlenül nézett vissza rá.